Bem Mozi Art Cafe: világmegváltás és lazítás esténként

Általános

art cafe, Bem mozi, Cafe, DrFlash, flash, kocsma, kávézó, live music, Stiller Nándor, söröző, Margit körút, Budapest, Hungary, Magyarország, Buda, kultart cafe, Bem mozi, Cafe, DrFlash, flash, kocsma, kávézó, live music, Stiller Nándor, söröző, Margit körút, Budapest, Hungary, Magyarország, Buda, kult
A fellengzős névre hallgató, de a város egyik legbensőségesebb, mégis pörgős kocsmája:
Bem Art Cafe. Itt mindenki törzsvendég, de a betévedők is törzsvendégnek érezhetik magukat.

Bem Mozi Kávézó, Söröző, könyvesbolt, etcetera
1024 Budapest, Margit körút 5/B.
Telefon: 316-8708

A honlapjuk szerint:

Egy tradicionális, igazi kelet-európai “művészkocsma”, világmegváltásra és egyébb nemes célokra.
H-P: 16-23,
Sz-V: 14-23
Stiller Nándor kávézó vezető

Talán a Vörösmarty mozi néhai büféjéhez fogható hely: laza, kissé hibbant arcok. Biciklisfutárok, művészóriások, szimpla alkeszok. Szia, Köd 😀

art cafe, Bem mozi, Cafe, DrFlash, flash, kocsma, kávézó, live music, Stiller Nándor, söröző, Margit körút, Budapest, Hungary, Magyarország, Buda, kultart cafe, Barcs Miklós, Bem mozi, Cafe, DrFlash, flash, kocsma, kávézó, koncert, söröző, www.drflash.huEgyik legörültebb törzsvendég DrFlash aka Barcs Miklós (MOTTÓ: NEMCSAK A HÚSZÉVESEKÉ A PINÁD!), életműve (kb. egy tucat dal, de nagyon sűrű! magvas gondolatok! extrém tiszteletlenség!) megvásárolható a pultnál potom pénzért. Ha estfele térsz be, akár dedikáltathatod is. Havonta Flash koncert a nem igazán terjedelmes kocsmában, olyenkor összegyűlik a pesti elit, bringaerdő nő a mozi elé. Hangulatos koncertek, csak ivarérett felnőtteknek. Egy extrémhangulatos koncerten egy felpörgött bölcsész lecsapta a diszkógömböt Barcs Miki fejére, eksönfotó a Flash honlapján is megtekinthető. A gömb maradékaiból egy iparművészetis rajongó beburkolt egy flaskát, oszt abból itta Miklósunk a hangulatjavítóját, míg egyszer az utcán nem felejtette. Jelentjük, megkerült, egy haverka megtalálta és hazavitte. Haladéktalanul visszaszolgáltatja a kultikus ivóedényt Flesnek (“Aki a vizet szereti, dobjátok a folyóba!” William Blake), erősen ígéri, már hónapok óta.

art cafe, Bem mozi, Cafe, DrFlash, flash, kocsma, kávézó, live music, Stiller Nándor, söröző, Margit körút, Budapest, Hungary, Magyarország, Buda, kultA király törzsközönség és baráti hangulat mellett a kocsma másik vonzereje a kávézó-vezető és pultos Stiller zenei válogatása. Ebben a kocsmában olyan ínyancségek is előfordulnak, mint a DAF és a Laibach, dőlj hátra, pirosszemű nyuszi, és lazíts reggelig.

Frissítés: DrFlash interjú

Reklámok

10 responses »

  1. Beszélgetés A semmittevés filozófiája szerzőjével, Ürmös Attilával 66 KByte A semmittevés filozófiája címmel titokzatos, mellbevágó, érzékeny könyv született, melyben a budapesti Vörösmarty mozi egykori kávézója képezi a történetek fő helyszínét. Miért épp ez a mozi?Szeretem az olyan kinókat, ahol a büfében nem csak a filmre várakozók iszogatnak. Egyes art-mozikban a kávézó, a könyves pult, vagy egy jó butik különleges hangulatot teremt. Holland és amerikai ismerőseim mondták, hogy ez mennyire egyedülálló és nagyszerű színfoltja Budapestnek. Az ilyen típusú mozik ritkaságszámba mennek más világvárosokban.Te hogyan és mikor kerültél először a „kispiszkosba” Moziba is jártál vagy „csak” a Cinecaféba?A kilencvenes évek Vörösmarty mozija az első pillanattól otthonosnak tűnt, bár eleinte találkahelynek használtuk. Megnéztünk egy filmet, söröztünk, aztán mentünk a Tilos az Á-ba, az FMK-ba, az Egyetemi Színpadra. Később, amikor sorra szűntek meg ezek a helyek, a mozi afféle végvárként tartotta magát, egészen 2003-ig.A Vörösmarty mozi büféjét a rendszerváltás környékén először „Zámbó Jimmy, a Király és köre” üzemeltette. Tőlük vette át Normál Béla és Benő, ebben az időben cserélődött ki a közönsége. Nemsokára Tünde vette át a helyet, az ő vezetése alatt üzemelt legtovább, ekkor kapta a Cinecafé nevet, és az én történeteim is ebben az időszakban játszódnak.Művészbarátaid közül kikre emlékszel legszívesebben a mai napig is? Cupi, Gas, Zümi… – kiket rejtenek a „becenevek”?Sokukkal az Opál Színházban játszottam együtt, és most is örömmel ülünk egy asztalhoz, mert inspiráljuk egymást. Triceps és Gas még a megjelenés előtt olvasták a kézirataimat. Itt-ott javítottak, segítettek. Ez jól jött, mert pocsék a névmemóriám, és nem akartam ismerőseim szájába olyan mondatokat adni, amelyek nem jellemzők rájuk. Persze, nem minden név mögött áll valós személy. Az egész egy érdekes játékká alakult, a valóság és a fikció határán. Nem csak beszélgetéseket, hanem novellákat és rövidebb esszéket fogtam egységes keretbe. Hasonlót próbáltam ki az írással, mint a Beatles a sok rövid, egymásba fonódó dalával az Abbey Road nagylemezen.Mi lett a moziban másokkal együtt tervezett alapítványod sorsa, azaz az Alkotó Glóbuszé?Az Alkotó Glóbusz szép terv volt. 1995 óta agyaltunk Gassal, Cupival és a többiekkel egy alapítványról, amely az alter kultúrában működő művészek támogatását biztosította volna. Valójában megalakult, de belefulladt a pénztelenségbe és az ebből fakadó érdektelenségbe.A szüleid képzőművészek, igazi világvándorok. Gyerekként merrefelé, s milyen élményeket szívhattál magadba nekik köszönhetően?A szüleim főként festettek és grafikákat készítettek. A ’60-as, ’70-es években volt egy szürreális korszakuk, számomra ez a legérdekesebb. Ám nem tartoznak semmilyen művészi körhöz, szabadkai outsiderek voltak, így adódott, hogy édesapámnak mindössze két önálló tárlata lett, és életében egyetlen képet sem adott el. Természetesen mindkettőjüknek volt polgári állása: rajztanári. És a titói Jugoszláviában – ahol az életem első felét leéltem – a tanárok komoly anyagi és szakmai megbecsülésben részesültek. Igaz, amíg a kollégáik hétvégi házra vagy drága autóra gyűjtöttek, ők minden évben körutazásokat tettek. Engem is magukkal vittek Spanyolországba, Afrikába, Skandináviába, Anatóliába. 7-8 évesen már a kedvenc bélyegeimen látott festmények eredetijét kerestem a Louvre és a Prado falain… Mindenhová egy 1972-ben vásárolt, AMI 8 típusú Citroennel mentünk, melynek oldalablakai egyre több matricától tarkállottak. Emiatt kissé furcsának tartották a családunkat. Amikor édesapám az iskola előtt parkolta le a különböző országok és városok címerecskéivel, zászlócskáival teleragasztott autónkat, mindig egész gyereksereg vette körül és bámulta a sok matricát –, megjegyzem, belülről voltak ragasztva, hogy ne tudják lekaparni…Az ember, aki rózsát gyalogolt a városra története Miroslav Mandic előtt tiszteleg… Nem tudom, miért olyan ismerős nekem ez a gyaloglós mese. Nem hozta ezt le anno az induló Magyar Narancs? A szerkesztőségnek akkor magam is tagja voltam, Bakács Tibor Settenkedő meglepő invitálására.Mandic előtt azért tisztelgek, mert – tudomásom szerint – ő a világ első gyaloglóművésze. Ez így elég furcsán hangzik, én sem vettem először komolyan, amikor azonban Budapesten járt, az Ernst galériában akadémikusi igényességgel vázolta fel művészete lényegét, Marcel Duchamp-tól, a land Art-tól és más modern irányzatoktól származtatva azt. Ezután sok cikk jelent meg róla különféle lapokban, a Narancs sem hagyta ki… Az én novellámban azonban nem a gyaloglás művészi aspektusa számít, és nem is a hajléktalansors. Egyszerűen csak elképzeltem, milyen lehetősége marad egy embernek, ha minden egzisztenciáját elveszíti. Ha minden oda, gyalogolni még tudunk. Érdekes felfedezés volt, és amikor az első házasságom tönkrement, én is hatalmas távokat jártam be így. Például a Kálvin tér és a Flórián tér között. Nagyon jó terápia, bár az anyagi gondokra nem nyújt megoldást. És éppen az anyagiak kapcsán jegyezném meg, mennyire irritál, hogy ma egy ember értékét többnyire az jellemzi, mennyi pénzt keres, mennyire hitelképes. Nem szabad hagyni, hogy azok, akik nem hajlandók magukat alávetni ennek az értékrendnek, kiszoruljanak a társadalomból. Az életnek mindig van értelme, az utolsó leheletig.Könyvedet a Filagóra adta ki. Ismerek egy hasonnevű könyvesboltot…, először Inforádiós tudósítóként jártam egy hatodik kerületi aprócska – de annál döbbenetesebb kínálatú – boltban. Az apropót az szolgáltatta, hogy Ladik Kati hangköltészeti bravúrjának kíséretében tartottak akkor ott egy könyvbemutatót. Mikor született a Filagóra Kiadó és a Filagóra Könyvesbolt?Hű, ez már jó régen volt. Érdekes, hogy még emlékszel rá. 2002-ben a Kálvin térhez költözött a könyvesboltunk, és itt a szakkönyvek felé tolódott a profilunk. A novelláskötetemet is a hat éve működő, és inkább pszichológiai választékáról ismert Filagóra jelentette meg. Más kiadók is kérték az anyagot, de végül két okból is a sajátom mellett döntöttem: egyrészt, hogy mindenkinek tudjak belőle adni, akinek szeretnék – más kiadónál legfeljebb 10-20 szerzői példányt kaptam volna. A második fő szempont, hogy a könyv akkor jelenjen meg, amikor a szövegek valóban készek, és ne valamiféle előre megadott határidőre.Szerkesztőd, Keszthelyi Rezső úgy minősítette a kötetet, mint egzisztencia-káoszt felmutató novellafüzért.Rezső nagy tudással és komoly szakmai tapasztalatokkal rendelkezik. Tudtam róla, hogy a hetvenes években a Magvető Kiadó felelős szerkesztője volt, és így írók sorsáról dönthetett. Eleinte tartottam tőle ezért, később azonban – dacára a nagy korkülönbségnek – nemcsak összebarátkoztunk, mentoromnak is őt tekintem. Bölcsészhallgatóként az ember bebiflázza az irodalomtudomány kritériumait, megtanulja kibontani, elbírálni, besorolni mások műveit. Ám a saját szövegem iránti alázatra Ő tanított meg, és ha az ember ír, ez sokkal fontosabb, mint az elmúlt 2-5000 év irodalmát agykérgünk alatt tudni. Irodalomból ugyanis nem szerencsés irodalmat írni. Mindig fából kell csinálni vaskarikát…Amikor Rezső megkapta a kéziratomat, Hvar szigetén nyaralt. Elsőként a Reklámország című novellám ragadta meg – az aluljáróban dolgozó, onnan kitörni vágyó boltos fiú története. Amikor megjelentem a lakásán, felolvasott belőle egy részt. Majd rám nézett, és bevallom roppant kínos volt ez a csend. Akkor megszóllalt: „ez… egzisztencializmus.” És aztán hosszú hónapokon át éjszakákba nyúlóan dolgoztunk a szövegeimen. Rengeteg sör fogyott, én visszaszoktam mellette a cigire… Pihenésképpen Rezső Hajnóczy Péterről, Tandori Dezsőről és idős Szabó Lőrincről anekdotázott.A Vörösmarty-ban nyüzsgő alkotói megbeszéléseken Triceps, Sőrés Zsolt, a torinói Lívia, Gas és Ménes Attila – a múzsáktól a kerubokig, Orwelltől Li-Taj-Poig – ihletről és dokumentált kultúráról elmélkedik, vitatkozik a cyber-kor hajnalán… Mit szólsz ehhez ma, 2007-ben?Minden korszaknak megvan a maga rejtett zenéje. Olyan ez, mint a tenger morajlása: mindig jelen van, ám csak néha hallod meg, és akkor sem a füleddel. Aki megérzi, az átformálhatja a film, a színház, az irodalom, vagy más művészet nyelvére. Ez az alaphang változott meg valamikor 2001 és 2003 között. Talán az ütem lett szaporább. Az új korszak másképp hat a munkánkra, a párkapcsolatainkra, az igényeinkre. És bármennyire is a régi törzshely fájdalmas hiánya lüktet könyvem underground-retrós fejezeteiben, a Cinecafés attitűd csak fűszer, még ha oly fontos is, mint a pizzán az oregano. A szereplők szájából elhangzó mondatok nem az akkori, hanem a jelen megváltozott lelki/művészeti állapotokra rezonálnak.Ma is vallod még, hogy „a művészet segít”?Attól függ, mit várunk tőle. Aki megoldást, választ akar, az csalódni fog. A ma művészete nem hirdethet örök igazságokat, legfeljebb felhívhatja a figyelmet az elfelejtett kérdésekre. Azokra, melyeket az életünk során folyamatosan fel kell tennünk magunknak, és a környezetünknek. Ez a mostani kor megpróbál a short-cut információáradattal elhallgattatni bennünk minden kérdést, és engedelmes fogyasztókat, fizetőképes – és folymatosan banhitelek hálójában vergődő – alkalmazottakat nevelni. A művész feladata: előásni és megmutatni a kérdéseket. Ez minden, amit tehet, sőt, meg is kell tennie, különben – mint intelligens és érző fajnak – végünk…. a fast-modernizmus maga generálja, sietteti saját pusztulását: És egyedül ez benne felemelő és heroikus: hogy elmúlik…” – írod a kötetben. „Sokára, Uram, sokára?” – kérdezem egy másik irodalmi mű hősnőjével együtt jómagam, „valóságsóóóóó”-undorral.A valóságshow a fast-modern egyik jellemző terméke: semmi értelme, de nagy körülötte a hangzavar. És persze rendszeresen hallunk megfakult sztárokról, akik nehezen szokják a hétköznapokat. Beleőrülnek, meg ilyesmi… Másoknak meg sikerül. Ki tudja, hol ér ez véget?Az élhető élet kudarca… A művészet karavánja a sivatagban… – csontvárys, gulácsys életérzések fogalmazódnak meg az örök vágyról, Na Co Nxypanról, a művészek menedékéről. Latinovitscsal szólva kérdezem: „A művészet anti-sors”?Egy olyan világban, ahol mindenkitől azt várják el, hogy a lakása, a kocsija, a ruhája drága és trendi legyen, a művész csapdába kerül, sorsa valóban anti-sors. Mert a művész nagyon jól tudja, hogy az élet csak híd, és a hídra nem várat építünk, hanem átmegyünk rajta. Ám az anyagiak bűvöletében élő társadalom az ő arcára is ráhúzza vágyakból szőtt maszkját, és azt várja tőle: haladjon is a hídon, meg közben várat is építsen. Hát ez az, ami nem megy. Ma már elkülönült egymástól a gazdag művészek és a szegény művészek köre – még az alter mezőnyben is. A Vörösmarty mozi régi kávézója még ahhoz a világhoz tartozott, amikor ezek az emberek egy asztalhoz ültek és beszélgettek egymással.(2007-07-27)http://www.filmkultura.iif.hu/regi/2007/articles/profiles/urmosattila.hu.html

  2. Kisasszony, kérem hozzon még egyféldecitkisasszony, nincs pénzemde rajtam már csak ez segítoly hűvös, oly nyűgös, és olykimérten méri kia cefrét, de a szívét majd mégisnekem önti ki talán,a pult mögöttzárás utánMég egy kört!(vidámpark)Kellemes este lesz, jókedvű a maffiatombol a publikum, és tombol aromantikaitt füst van, és félhomályés rizling van, meg muskotályés főműsor a lincseléssírva vigad a tüdő, és puffad a májborzasztó ez a kócerájMég egy kört!

  3. Highway to HeavenFőszerepben: Pajor TamásMagyar hangja: Kirsch J. András„A rock ’n’ roll az nem egy tánc” – dalolta egykor a tévelygő bárány, miközben fogalma sem volt a boldogság mibenlétével: egy jól irányzott kézrátételt követően epilepsziás rohamokat mímelni, majd hátraszaltóból arccal landolni a Hit Park flaszterén. Szerencsére hősünk végleg hátat fordított az olyan világi hívságoknak, mint az emberi egyéniség, és gőzerővel ráhajtott a mennyek országának fizetős autósztrádájára. Fogadják szeretettel a Neurotic majd az Ámen egykori frontemberét, Pajor Tamást!Hallelúja, Kedves Olvasók! Szentlelket vegyenek, három darab csak egy százas! Sok szeretettel köszöntöm Önöket ezen a vidám vásárnapon!… Utólag is elnézést kérek ízléstelen tréfáért, de mint a szóviccek Lee Harvey Oswaldja, (akad még valaki, aki nem emlékszik Önök Érték című nagylemezemre?) ezúttal is képtelen voltam türtőztetni magam.Bevallom töredelmesen, kisebb-nagyobb fenntartásokkal fogadtam el a meghívást, ugyanis ha Marilyn Manson döfné a szemembe a rablóhúsos nyársot, sem tudnék nyugodt szívvel tévéműsort ajánlani a vasárnapi istentisztelten és a 700-as klubon (naponta, 23.15 – ATV) kívül. Ez utóbbira azonban hangsúlyozottan felhívnám a figyelmet, ugyanis Pat Robertson műsorvezető imái közben több különös esetet is regisztráltak a műsor szerkesztői. Legutóbb egy New Orleans-i házvezetőnő lelkendezett enyhülő lumbágója miatt, míg egy houstoni férfi azon bosszankodott, hogy cowboykalapja lerepült a fogasról és egyenesen a barbecue szószba zuhant. Ó, mily hatalmas is az Úr!Talán neki köszönhető az is, hogy újabb, erkölcsi értékeket közvetítő tévéműsorra bukkantam. Épp a minap beszélgettünk Németh Sándorral arról, hogy a Misszió (vasárnap, 20h – Zone Europa) című film csodálatosan mutatja be a bűnbánat és a megtérés folyamatát. Mellesleg a lelkész úr által leginkább csodált karakter, Jeremy Irons, azaz Gabriel atya, aki hittérítés közben is képes kikeveredni saját körmondataiból. Valljuk be, Sándor prédikációi közben joggal jelenhet meg lelki szemeink előtt Chuck Norris, (Hellbound – Út a pokolba – szombat, 0.05 – RTL Klub) amint gépfegyverrel a kezében keresi a kiutat a vietnámi dzsungelből.Mint egykori punk frontember, bizony belepillantottam a V 2008 fesztivál (szombat, 14.10 – HBO2) keményebb hangzású fellépőinek koncertjébe is. A Lostprophets nevezetű formáció különösen húzós performanszának hatására újra előterjesztettem, hogy a már hagyományos tánc és szökdécselés mellett a stage diving is váljon a vasárnapi összejövetelek zenés részeinek elemévé. Bár az ötletet egyelőre nem fogadta osztatlan lelkesedés, biztos vagyok benne, hogy egy napon eltűnik a kereszténység és a body surf fogalma közötti éles határvonal.A viszontlátásra!Na, erre a cikkre fel kisbarátaim felhívja ám Pajor a szerzőt úgy, hogy kinyomozza a telefonját, és LEFASISZTÁZZA! Itt tart agyban ez a „derék” mammonista! (DrFlash)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s