Stanislaw Lem: Ismétlés (IX). rész)

Általános

– Elég legyen! Fejezd be már végre! – kelt ki magából türelmetlenül a király. – Kész védőbeszéd! Bocsáss meg, uram, de konstruktőröket hívattam, nem ügyvédeket! Mutassátok meg neolényeiteket! Hozzátok ide őket, akkor majd a tények alapján beszélgethetünk!
– Nem lépünk teljesen járatlan ösvényre – magyarázta türelmesen Klapanciusz. – Aki arra vár, hogy a molekulák összekapcsolódása által a káoszból előbukkanjon a tudatos lét, semmit sem kockáztat, de nincs is semmi érdeme. Voltak tervezők, akik az érdekegyenlőséget tartva szem előtt, félig közös lényeket teremtettek. Olyanokat, akik szövetkezeti módon rendelkeznek a testükkel. Ennek nyomát őrzik a többfejű sárkányokról szóló mesék. De most nem a sárkányokról van szó. Myrmeksander Dekstrydyta, hogy elkerülje a konfliktust, részben egyesítette az általa alkotott lények értelmét. Lelki életük mélyrétegeit összekapcsolta, és az így egyesített talajon tenyésztette ki individuális tudatukat. Az összeköttetés távirányítású volt, tehát láthatatlan, így szemre ezek egymástól teljesen független egyének voltak. Mivel az Én a saját tudatalattijából táplálkozik, azoknak pedig csak egy volt, pompásan összeillettek. Remekül ment a dolog! Azonban amint rájöttek erre az összeköttetésre (a tudományuk fejlődése során előbb-utóbb fel kellett fedezniük), a megszerzett tudás tömegszerencsétlenséghez vezetett. Észrevették ugyanis, hogy ha hatalmukba kerítik valakinek a tudatalattiját, akár az utolsó tökfilkóét is, akkor egy csapásra mindenkit hatalmukba kerítettek. Kinek állt ez érdekében? Hah! Könnyebb volna megmondani, kinek NEM ÁLLT ÉRDEKÉBEN! Ez kivételes eset, de a probléma általános. Akár volt lélekközösség, akár nem, a lélekbe való behatolás mindig manipulációvá válik, még ha a legtiszteletreméltóbb szándékú is. De királyi felségednek, aki már gyermekként számítógépekkel játszottál, és komoly agytornát folytattál, tudnod kell, milyen könnyű egy automatát erőszak-automatává vagy egyenesen önfertőző automatává változtatni, hogy mit csinálnak a szellemi mozgatók, ha önismeretet szereznek, hogy vetik rá magukat saját lelkükre a gépben, hogy felhevítsék, felizgassák és meghódítsák a cerebellisztika egyre hóbortosabb tekervényeivel, ami mindig az Én szilánkokra hasadásával vagy rövidzárlatával végződik. Valóban, minek széttúrni a csillagokat, harmadfokú égési sebeket szerezve, minek útra kelni a világ másik végére, minek egy ujjunkat is mozdítani, ha elég egy kis drótszálat a megfelelő helyre bedugni, és azzal mintegy varázsütésre minden megoldódik? A cerebellisztika története, amely bekebelezte a galaktikákban az értelmes, nagyszerűnek ígérkező fajok hatalmát, általános figyelmeztetés kell hogy legyen! Az az egész boldogságtermelő ipar, ezek a felfokozott vágyak…
– Nem, ezt már nem lehet tovább tűrni! Mit beszélsz? Hova akarsz kilyukadni? Ezt a királyis jól tudja. Ne térj el a tárgytól! – kezdett kiabálni Trurl.
– Hova akarok kilyukadni? A király maga is tudja? Mégis kétségbe vonja terveink maradandóságát! Meg akarom magyarázni, hogyan lehet elkerülni azt a hibát, amelyet te is elkövettél boldogságkergető mérnöki tudományoddal…
– Hallgass! Hogy mersz megrágalmazni engem a trón előtt?! Majd mindjárt…! Látva, milyen gyűlölködő pillantásokkal méregetik egymást a kipróbált barátok, a király közvetítőként lépett fel, ami csírájában elfojtotta a torzsalkodást, és véget vetett! Klapanciusz szónoklatának.
– Ne vegyétek ennyire a lelketekre! – mondta nekik jóindulatúan. – Tudtam, hogy a lehető legnehezebb feladatot tűzöm magam elé, ezért nem bíztam akárkire! Menjetek már, menjetek, barátaim, hányjátok-vessétek meg a dolgot békében, és akkor gyertek vissza hozzám, ha jobb világot tudtok bemutatni nekem!
Elmentek hát, útközben is pörlekedve és hadonászva győzködték egymást, az udvaroncok nem kis csodálkozására. Átmentek a királyi üvegházon, a palotakerteken, az öt hídon a város öt csatornája felett, de észre se vették.
– Nem az a fontos – mondta Trurl, – hogy tipp-topp, kudarcmentes világot rendezzünk be, ahol senki sem képes a másiknak sem ártani, sem használni. Az Isten művét az okozatiság lakkozza, de nem az a lényeg, hogy a miénk még jobban ragyogjon, hanem az, hogy kiinduló koncepcióban múljuk felül a Teremtőt!
– Hagyd ezt a programbeszédet! Nem a király előtt állsz! – szakította félbe Klapanciusz.
– Csönd! Az isteni variánsban meglévő teljességnek az a jellegzetessége, hogy nem valósítható meg együttesen egyetlen lényen belül. Ha valamiről ábrándozom, vagy valami után vágyakozom, akkor az nem az enyém; ha pedig már az enyém, akkor se nem vágyakozom utána, se nem ábrándozom róla. Nem mámorosodhatom meg a reménytől, ha teljesült, hiszen a remény más érzés, mint a birtoklás öröme! Így tehát a lét nem szabadulhat az állandó lemondástól. Ha várom a mámorító ölelést, akkor nyilvánvalóan nem ölel senki, ha pedig ölel, akkor már nem kell remélnem ezt jóleső várakozással. Nem vagyok képes egyszerre ölelni és nem ölelni, bírni és nem bírni, ami bizonyosan az enyém, az értéktelen számomra, ami pedig maradandóan felbecsülhetetlen értékű, az elérhetetlen. Így tehát a lét e túlságos bizonyosság és a léha kockázat között ingadozik, vagyis az unalom és a félelem között. A telhetetlenséget csak egy hajszál választja el a csömörtől. De ez még nem minden! Az, amit elképzelünk, mindig a sajátunk, és már csak azért is túlságosan gyenge, önállótlan és ingatag – az anyagi dolgok pedig igazán nem befolyásolhatóak, és szinte csúfondárosan függetlenek tőlünk. A lélek túlzottan, az anyag túl kevéssé függ az Éntől!
– Ez csak szó, szó – vont vállat Klapanciusz, de Trurlt nem lehetett kihozni a sodrából. – Ha a teremtésnek ezt a fatális voltát lefordítjuk az építő gyakorlat nyelvére, a szabadságnak három korlátját vesszük észre: anyagi, időbeli és térbeli korlátozottságot. Valami csak vagy dologi, vagy eszmei lehet: ez az első kényszerű körülmény. A másodikat a helyhez kötés jelenti: amikor valahol valami található, akkor ott már nem lehet semmi más. A harmadik korlát az a hatalom, amely kiméri számunkra az időt, mert annak a fogságában vagyunk: ha a szerda elenged bennünket, rögtön ránk csap a csütörtök, a csütörtök után elfog a péntek, örök drill, kész kaszárnya, könyörtelen gyakorlatozás, lépést igazíts, se előre, se hátra – észrevette már valaki az időnek ezt a katonai diktatúráját? Egy hajszálnyira sem léphetsz ki a jelenből! Az a véleményem, hogy meg kell szüntetnünk ezeket a korlátokat. Benne vagy?
– Meg akarod szüntetni az időt, a teret és az anyagot? – Pontosan!
Klapanciusz még habozott, de megbabonázta Trurl ötletének radikalizmusa, tehát körülnézett, és látva, hogy gyerekek között vannak a homokozóban, mert oda vitte őket a lábuk, elkezdte az ujjával a homokba rajzolni az új világ első vázlatát; Trurl ott ugrált körülötte, a gyerekek még jobban zavarták, felálltak hát, és sietve a műhelybe mentek. Elmúlt egy hét, aztán a második, a harmadik, de nem adtak életjelt. A türelmét vesztett Hipolip küldöncöt szalajtott, hogy kérdőre vonja őket, aztán magát az értelemipari minisztert küldte el, és amikor a miniszternek sem engedték meg, hogy átlépje a küszöböt, személyesen ment el a tervezőkhöz. Elég felzaklatott állapotban találta őket az előadóteremben, egy halom egymásra hányt műszer, összekuszált vezetékek között, és mivel nem siettek magyarázatot adni, a királynak hatalmi szóval kellett rávenni őket, fedjék fel előtte ezt a rejtélyt.
– Mindazt, ami van, teljességgel elvetettük! – magyarázta neki Trurl. – Akárhogy is vesszük, a Teremtő a világot a velük való minden konzultáció nélkül kényszerítette rá teremtményeire, eldöntve, hogy ezzel egyszer és mindenkorra boldoggá teszi őket. De mi van akkor, ha ők nem kívánnak üdvözülni ilyen módon, hanem egészen másképp, vagy éppen teljesen le akarnak mondani az örök boldogságról? És ha az egyik pillanatban akarják, a másikban nem? És ha egy kérdésről különbözőképpen gondolkodnak? Mi van akkor? Ellentmondást nem tűrő módon rájuk kell kényszeríteni a konformizmust? Egyformára tervezni a mennyországba vagy a pokolba vezető utat? Megbüntetni a nyakas különcöket, és megjutalmazni az opportunistákat? Mi egészen másként cselekedtünk. Először is kihajítottuk az Univerzumunkból arcanyagot, a teret és az időt!
– Lehetetlen! – képedt el a király. – Miért tettétek ezt? És mit adtatok cserébe?
– Miért? – rázta meg a fejét Trurl. – Azért, mert a lélek akar, de nem képes, az anyag pedig képes lenne, de nem akar. Felséged meglepődik ezen? Pedig ez szemmel látható. El lehet képzelni tékozlóbb valamit a Kozmosznál? Tüzek milliárdjainak milliárdjai, amelyek egy örökkévalóságon át égnek és hamvadnak el… és mire jó ez? Mi a haszna? Kinek kell ez? Az Istennek? De hiszen az örök világosság nem mérhető lumenekkel, és valahol egészen máshol fényeskedik! Nekünk? Sokra megyünk vele! Az anyag sok mindenre képes, ez kétségtelen, hiszen ha nem így volna, akkor mi sem lennénk: de micsoda nyersanyagpazarlással, milyen vulkanikus hömpölygésből, mennyi téveteg, kusza és görcsös kín után születik meg az a parányi értelem! Minek ez a felhajtás? A drámai hatás érdekében? De hiszen a teremtés nem színházi előadás! És itt a élek, az anyagba zárt tragikomikus fogoly! Elvágyik a testből, de ugyanakkor a test őrá vágyik, őrá tör, amíg szétporlad vagy szétmállik. Etikai szempontból ez aljas dolog, esztétikai szempontból pedig visszataszító. Így tehát eldobtuk az anyagot, ezt a félkegyelműt, és a fogoly lelket – elhatároztuk, hogy átlagszámítást végzünk közöttük. A mi alapanyagunk az antianyag. Nomen est omen! Amo, amas, amat, nem igaz, igaz, ars amandi, itt nincs semmiféle tao, nirvána, habos boldogság, mert az a semmittevő tunyasággal és önzéssel egyenlő; csak a legtisztább érzelmek, a világ a már születésükkor gazdaságosan takarékos molekulák meghatott vonzása! Az elektronok, protonok természetesen keringenek egymás körül, de nem erők, kvantumok, mezők hatására, hanem azért, mert szeretik egymást! Tehát érthető, hogy mi diktálja az antianyag lények viselkedését: nem a fizika, hanem a szimpátia. Newton három törvénye helyébe új típusú vonzás lép: az érzékenység, törődés, szeretet. Az impulzus megmaradásának elve helyett a hűség megmaradásának elve; ami pedig a relativitáselméletet illeti, az érzések is viszonylagosak, de nálunk a kutatót a szerető váltja fel, az alapelv pedig a tapintat. És mivel lemondtunk a nyomorúságos testekről, nincs többé fizika az erotikában, semmi súrlódás, nyomás, szorítás, mivel a dolog lényegénél fogva a szerelem a mi Univerzumunkban mindig eszményi kell hogy legyen.
– No és az idő? És a tér? – tudakolta tovább még mindig meglepve a király.
– Az időnek alázatosságot és rugalmasságot kölcsönöztünk, hogy engedelmeskedjék azoknak, akiknek tartozik ezzel. Ez a rugalmasság az úgynevezett zanzára hasonlít. A kaszárnyás rend, az órák, percek, másodpercek menetelése helyett az órák dobpergésére a könyörtelen naptárszabályzatnak megfelelően mindenki olyan szabálytalanul zanzásíthatja magának az időt, ahogy neki tetszik. Akinek sietős a dolga, az a szerdából egyenesen szombatot zanzásít, akinek meg kedves a csütörtök, csütörtökölhet rogyásig. A teret pedig teljességgel kiküszöböltük, mert mérhető behatároltsága komoly fenyegetést rejt magában a létezők számára!
– Ó! Ezt eddig észre sem vettem!
– Ugyan! Először is csak egy dolog számára van benne hely, és ha mások furakodnak oda, az szerencsétlenséghez vezet. Ha például egy ólomgolyó odatolakszik, ahol már van valaki, vagy ha két vonat ugyanazt a helyet akarja elfoglalni. És az óriási legyőzendő távolságok? És a demográfiai, információs avagy a pornografikus hullám? A lélek tér nélküli, a test kiterjedése alacsonyítja le, ez készteti különböző fogásokra, amelyeknél előre is tudható, hogy előbb-utóbb engednie kell!
– Na, rendben van! És hogyan sikerült kiküszöbölnötök?
– A kiterjedést kitágíthatósággal helyettesítettük, aminek következtében mindenki mindenütt lehet egyszerre, ott is, sőt kiváltképp ott, ahol már mások is vannak. Ami pedig a lényeket illeti, vagy tulajdonképpen a lényt, mert egyelőre csak egyet alkottunk: az egocentrizmus nélküli individualizmus, az anarchia nélküli liberalizmus és a dagályosság nélküli idealizmus jelszavát tűztük magunk elé. Individualizmus, tehát önálló Én, nem pedig valami csoportos belecsámcsogás az általános tudatba, amiről nem tudni, kié. Konkrét lény, de nem önző, saját magányába zárt, és így nem is mindenek feletti személy. Akkor már inkább világ-lény, mivel határtalan kiterjedésű. Mindenkiből van mindenütt egy kevés – tudsz követni, királyi felség? Nem muszáj mindenhol egyformán lennie, itt egy kicsit kevesebb, ott meg, ahol valami érdekes neki, azonnal több lesz belőle, mert koncentrált gócok keletkeznek, amelyeket a kívánság vagy az elhatározás vált ki. Másképpen szólva, a lelki koncentráció maga után vonzza a fizikait. Mégis a legnagyobb géniusz is ritka marad helyenként. Mellesleg ez megoldja a közlekedés kérdését is, mert nem kell sehova sem elmenni. Egyszerűen kigondolja magának a célt, és ez már elég is ahhoz, hogy sűrűsödjék, vagyis ott összpontosuljon, míg eléri a telítettség és megelégedettség állapotát.
– Ha jói értem, már készen is vagytok ezzel a világgal? Akkor miért zárkóztok be, és miért nem engeditek be a követeimet? Mi? Már megint valami objektív nehézség? Mondjátok meg végre, mert kijövök a béketűrésből!
Trurl Klapanciuszra nézett, Klapanciusz Trurlra. Látva, hogy egyik sem siet a válasszal, Hipolip ujjával Klapanciuszra bökött.
– Te mondd meg!
– Uram, vannak bizonyos nehézségek…
– Mifélék? No! Na, mi lesz, minden szót harapófogóval kell kihúznom belőletek?
– Váratlan nehézségek… a teremtés, természetesen, sikerült, és akár azonnal megmutathatjuk, de minél tovább nézzük, annál kevésbé lehet tudni, mi hogyan van…
– Nem értem. Elromlik valami?
– Épp az a bökkenő, hogy nem tudjuk, elromlik-e, és nem tudjuk azt sem, hogyan lehetne megtudni, király uram. Különben… könnyen meggyőződhetsz róla. Trurl, kapcsold be a vetítőt!
Trurl a legnagyobb készülék fölé hajolt, amely két bicegő lábú zsámolyon állt, megnyomott egy gombot, és a meszelt falra fénynyaláb hullt. A király egy szivárványszínű hernyót pillantott meg a legelőn vagy talán hajnalpírba ültetett pávatojást – de elég gyorsan tájékozódott, hogy Kurafi Madorján az, a kialakulóban lévő, mindenütt jelenvaló Én, sem testi, sem szellemi, mert éppen a kettő átlaga. Nőtt, mint a kelt tészta, mert elgondolkodott önmagáról, és minél többet gondolkodott, annál több volt belőle. Ahogy igyekezett alaposan összpontosítani a figyelmét, gyakorlat híján gyakran felhígult, és mivel a természet nem tűri a légüres teret, ezeket az üres helyeket azonnal érzés töltötte ki benne. Az egészet beborította az odaadás és az érzelmesség, minden gondolattal emelkedett a hajnalpíros látóhatár, mert az, ami pszichikai, az ott csaknem atmoszférikus volt. De kóbor szerelmek gyötörték – délibábos vonzalmak; ha érzéseinek hullámai más érzésekkel találkoztak, félreértésből kedveskedett nekik, és így folyton csak önmagával találkozva magában, helyenként halálosan szerelmes lett. Aztán súlyos kiábrándulás érte, amikor kiderült, hogy mindenütt csak ő maga van, és mivel nem volt önimádó, és nem magát akarta szeretni, így mindenhol csak szomorkodhatott. Folyton egyedül volt, és ez a magány kialakította nemét, hím lett, és ettől felettébb viharosan megférfiasodott. És mivel minden igyekszik létrehozni a saját ellentétét, egyre határozottabban áhított egy nőnemű másik lényt. Mámorító hajnalpír-szeretőket képzelt el magának, nem körülhatároltakat, hanem csábító lánygomolyagokat, és ez a szerelem eddig nem ismert gyönyörként járt-kelt benne elemi erővel-különösen ott, ahol már alig volt belőle. Legalábbis így lehetett érteni a benne zajló klimatikus-pszichikai, értelmi-viharos jelenségeket. Gondolatai egyre sötétebbek lettek, egészen feketék, leülepedtek fájó pszichéjébe, nemegyszer a bölcsek kövének méreteit öltve. Így néztek ki a meddő meditáció gyümölcsei és megkövesedett üledékük a lélek mélyén. De ha ez így van, miért hullajtott el néhány nagyobb darabot, csendesen kacsintva hajnalpírszínű fénnyel a legelőn? Aztán pedig füstölögni kezdett, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel kivilágosodott. Talán ez volna a módja a lelki terhektől való megszabadulásnak? Így küszködött önmagával, így képzelte el magának a másik lényt a mámorító egyesülés különböző fázisaiban, így szabadult meg nyugtalanító érzéseitől, mígnem a perifériára szakadt, és valami olyasmit választott ki magából, mint amikor egy gomolyfelhő kiszakad a viharfrontból. Ez az elszabadult gomolyag egy ideig Madorján után hömpölygött, majd önálló életet kezdett élni. Akkor kiderült, hogy igyekezetében nemcsak azt az egyetlen másik lényt választotta ki, amelyikről ábrándozott, hanem harmadfelüket: Forgót, tehát Orsót vagy Orsolyát, feltétlenül nőnemű lényeket, ugyanakkor kettős férjüket is. Ez először olyan volt, mint egy semleges nemű “tömeg”, de Orsolya nőiessége kettős férfiasságot váltott ki benne. Tulajdonképpen nem volt ez sem kettő, sem egy, hanem mintha egy megkezdett kettéágazás úgy maradt volna, mint Marlin Ponti Poncíve vagy Póni, mert mindentől elvörösödött.
Ettől kezdve minden rémesen összekuszálódott, Madorján alkalmasint maga sem tudta, hogy mindent magának köszönhet, mert a kétférjű felé tartott, és észre sem vette, hogy féltékenységi rohamoktól égve, az Orsolya utáni gondolati versenyfutás hevében újabb lényeket hullajt, amelyek megfelelnek érzelmi erőfeszítései kaliberének és formátumának. Így szerelmi táncától fokozatosan benépesült a világ. Senki sem volt senkinek útjában, annál is kevésbé, hogy könnyedén és szinte frivol módon alkalomadtán kölcsönösen átfolytak egymáson, legfeljebb egy-egy különösen érdekes áthatolási koncepciónál állva meg, az egyébként csak futó találkozásoknak semmi látható következménye nem volt. És mégis szorította valami a szívüket, kevesen voltak, akik nem hullajtottak ilyen tölgyfagubacshoz hasonló sötét konkrementumokat – megalvadt fekete gondolatokat? túl józan és így megfagyott reflexiókat? -, elég az hozzá, hogy a legelőket egykettőre valóságos moréna borította, világnézeti omladékhalmaz. Azt, hogy mi történt, nehéz volt elképzelni, Madorján a szinte véletlen találkozások alkalmával átfújt Orsolyán, mint a szélkakason, száguldozva, mint a kóbor szellő, mintha nem is venné észre, de ez csak színlelés volt. Szédítő reszketést érzett, ha úgy látta, hogy itt-ott hajlandóságot mutat iránta, hogy helyenként nem teljesen közömbös. Akkor boldogan sűrűsödni kezdett a közelében, de a nő meghiúsította ezt az okklúziót, hideg közönnyel apasztva le az áradását, szegénynek. Meg egyszer Madorján elindulva arra, ahova gondolatai húzták egy ilyen diffúzió után, ami konfúzióba ment át, egy elég jelentéktelen foltot bocsátott ki magából, amely egy ideig csak keringett határozatlanul, mintha nem tudná eldönteni, hogy csekély mérete ellenére megengedheti-e magának egyáltalán az önállósulást. Ez a lény valahogy nem nőtt; hanem csak megnyúlt, és fürgén, mint egy motolla, egyszer-egyszer észrevétlenül belopózott Madorjánba – nem tudni, azért-e, hogy ingerelje, vagy csak azért, hogy elidőzzék kis ideig valakiben, aki jelentékenyebb nála. Aztán meg eltűnt, és Orsolyánál jelent meg – martalóc? hívatlan vendég? galád betolakodó? emberkerülő ozmotikus? – nem tudni. Valahányszor betolakodott, mindkettejüknek terhére volt, mert megrázkódtak az ilyen látogatások után. Martin Ponto Ponciust kerülte ez a különös betolakodó, mint a tüzet. Ezalatt Madorján viselkedésében változás állt be. Minden ok nélkül úgy benyomult egyszer a férjbe, mintha ki akarná szorítani a létezésből. De Martin Ponti Póni el sem vörösödött bele. Az apró lény, a kis koraszülött hol itt, hol ott lengedezett, hajladozott, körülvette a bölcsek köveit, de azonnal ott is hagyta őket, és foltok borították el, amelyek szemhez hasonlítottak. Nézegetett valakit, vagy mi? Úgy látszott, hogy jelentőségteljesen kacsint. Valahogy mind mozdulatlanná váltak. Miért nem száll már magasba senki szelleme? Mi villogott? Vajon csak fénytörés volt vagy a lélek kitörései? Nem tudni, hogyan folytatódott volna mindez, mert Hipolip király ekkor dobogni kezdett a lábával, és a vetítést félbe kellett szakítani. A király magyarázatot követelt.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s