Stanislaw Lem: Ismétlés (VIII). rész)

Általános

A kép eltűnt, és csend lett.
– Nem valami szívderítő! – sóhajtotta Hipolip. – És ha az idő szerteágazhatna? Bocsánat az összehasonlításért, de mint egy folyó. És ha szabályozni lehetne, mint egy csatornarendszert? Mit szóltok hozzá?
– Megpróbáltuk ezt is – mondta Trurl. – Az eredmény: teljes káosz. Magánidők keletkeznek, öblök és áradások alakját öltve, amelyek az álomképek externalizációjából erednek. Felforgató kronautika keletkezik, amely – a társadalom széthullásával fenyeget, tehát a hatalom üldözi. Megjelennek a jelenlegiséget bizonyítd személyi igazolványok, retrokronális adók, kronizáció, interkron időőrség, időközi csempészet, bandák, a kivégzetteket feltámasztó bűnözők, időkörök és naptárbiztonsági hadtestek. Tömeges időkivándorlás indul meg, tülekedés, az emberek egymást utánozva törtetnek a divatos korszakokba, az egy időben élők ki akarják űzni maguk közül a megrögzött idővándorokat, és isten tudja, miért, mindenki azt hiszi, hogy más időben biztosan jobb lenne. Kialakul az értékes pillanatok rejtegetése, kuporgatása és rablása, szekuláris tőzsde jön létre, hamis vagy körben forgó idők keletkeznek, időfogságok és börtönök. Erotikus, misztikus és politikai perpetuátorok épülnek, a csodálatos pillanatok elnyújtására szolgáló műszereket szerkesztenek. Az emigránsok, reemigránsok és kontraemigránsok tömegei száguldoznak ellentétes irányokba az évszázadokon át, egymásnak ütközve, ha találkoznak. Mindez úgynevezett háborús görcsökhöz vezet és a történelem interpunkciós bizonytalanságához. Ha az egyik állam által felbujtogatott időharcosok likvidálják a másik állam jövendő Caesarját a pólyában, az nem nő fel, nem lesz Caesar, nem arat győzelmeket, tehát nem lesz többé szükség arra, hogy pendelyes korában megfojtsák, hanem egészségben felnő, győztes háborúkat folytat, akkor ismét időgyilkosokat küldenek a bölcsőjéhez, és ez így megy körbe-körbe. Nyolcszáz fajtáját tártuk fel ennek az úgynevezett circulus temporalis vitiosusnak, de úgy vélem, hogy végtelenül sok lehet belőle. No, és a kronoperverzió?! Futorofilis, órafetisizmus, delectatio tercporosa, autopedofilia, vagyis önmaguk megtámadása kéjsóvár öregemberek által az ártatlan falusi gyermekkor éveiben, és a kronánia? És a jövőbeli technológia gazdasági válságokat okozó dömpingszerű importja? És az időrablások? Kegyelmes királyom, órákig sorolhatnám! A lehető leghevesebben lebeszélem…
– Jól van! Meggyőztetek, hogy a visszafordítható és osztható idő nem válik be a teremtésben – mondja a király kifejezetten ingerülten. – Találjatok ki valamit! Bátrabban! Gondolkodjatok el például azon, hogy a jelen világ elég közömbösen viseltetik lakói iránt. Sem a jóindulatot nem viszi túlzásba, se nem gyötri módfelett. Ez a közömbösség könnyen szül frusztrációt. Mint ismeretes, a szülők hideg közömbössége letéríti a helyes útról a gyerekeket, hát még a világ közömbössége! Vajon nem kellene előrelátónak, gondoskodónak lennie lakóival szemben, vigyáznia minden lépésüket, készségesen teljesítenie kívánságaikat? Egyszóval nem nekik kellene hozzá, hanem neki hozzájuk idomulnia! Mondjuk, hogy a fáradt vándor lezuhan a sziklaszirtről a szakadékba, mert megcsúszott. Összetöri magát a köveken. De a mi világunkban a kövek előrelátóan pihévé puhulnak azon a helyen. A vándor leporolja magát, és folytathatja útját. Mit szóltok hozzá? – A király egyre jobban lelkesedett. – Hát nem jó? Miért nem mondtok semmit?
– Mert a jóindulat relatív dolog – mondta Klapanciusz. – Maradjunk az előbbi vándornál. Ki ez? Talán elege volt az életből, és a szakadékba vetette magát? Vajon ez esetben a köveknek keménynek kell maradniuk? De ez a gondolatolvasást feltételezi.
– Tegyük fel! Mi van abban, hogyha úgysem korlátozza alkotói szabadságunkat semmi? – védte ki a király az ellenvetést.
– Mi van abban? Ez a vándor, tegyük fel, fontos hírt visz. Ha odaér vele, az auridok legyőzik a benideket, ha nem ér oda, a háborút a benidek nyerik meg. Az auridok szempontjából a köveknek meg kellene lágyulniok, a benidek érdekében pedig még keményebbé kellene válniok. De ez még nem minden. Ha ez a vándor épségben átjut a hegyen, találkozik a mátkájával, aki fiút szül neki. Ez a fiú apja küldetését aljas és gyalázatos tettnek tekinti. Árulónak nevezi őt, mert elfelejtettem megemlíteni, hogy a vándor maga is benid volt. Fia vádjai úgy felrázzák a lelkiismeretét, hogy az általános megvetéstől körülvett ember felköti magát. Ha a jóindulatú ág letörik, a vízbe ugrik. Ha a kegyes víz partra veti, mérget nyel. És így tovább. Milyen soká kell a jóindulatú világnak fokozni elkeseredését azzal, hogy meghiúsítja fizikai pusztulását? Hát akkor inkább hadd kösse fel magát? De ha így van, akkor mi jobb: gyermektelenül elpusztulni a szakadékban, vagy felkötni magát a fia szemrehányásainak hatására? Királyom megbocsát, ha nem engedem szóhoz jutni. Tudom, hogy azt akarja mondani: minden attól függ, hogy az a vándor valóban áruló volt-e, azonkívül melyik harcoló fél érdemelte ki a győzelmet. Tegyük fel, hogy ha igazságosak akarunk lenni, inkább a benideknek juttatnák azt, mint fegyverekben gyengébbnek, de lélekben nemesebbnek. Tehát rosszul tette a vándor, hogy elárulta az övéit, és elősegítette az aurid győzelmet. De a dolog itt nem ér véget, mert mint történelmi folyamat nem szakítható meg. A benidek feletti uralom száz éve alatt az auridok – maguk sem tudták, miképpen – a legyőzöttek hatása alá kerültek. Akkor megértették a háború jogtalanságát, szövetséget kötöttek a benidekkel, egyenlő fettételek mellett, amivel a két nép jól járt. Tehát a köveknek kellett meglágyulniuk. De nézzük meg ezzel párhuzamosan azt is, mi lesz, ha a vándor elpusztul! Akkor a benidek győznek. A győzelem az addig békés, a művészeteket ápoló népet harciassá teszi. A művészeteket lenézik, hódító háborúkat folytatnak, és száz év alatt az egykor igazságszerető nép rablóvá válik – és végül az egész bolygó ellenük fordul, Akkor most hogy állunk? A dolgok ilyetén fatális fordulatát tekintve, a köveknek meg kell lágyulniuk, holott áruló zuhan rájuk. És mivel a történet, amelyet mesélek, mint minden más történet is, annak megfelelően kell hogy folytatódjék, hogy következményeit öt, ötven vagy ötszáz év távlatából nézzük-e: a köveknek hol meg kell szilárdulniuk, hol meg kell lágyulniuk. Így aztán a világ egészen megbolondulhat azon igyekezve, hogy egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolgokat csináljon.
– Igen? No, akkor találjatok ki magatok valami jobbat! – Hipolip király most már komolyan haragudott. – Mit gondoltok, minek hívattalak benneteket?! Miért hasonlítanak úgy ránk azok a lények, amelyekkel benépesítitek a próba-univerzumot, mint két tojás szokott?!
– Királyunk értésünkre adja, hogy plágiumot követünk el – felelte Klapanciusz, megfékezve növekvő ingerültségét. – Királyomnak igaza van. Tudnia kell azonban, hogy ez nem a hozzáértés hiányából, hanem éppen ellenkezőleg, a tapasztalatból fakad. Teljesen zavartalan rend csak a szellemes, de mégsem átgondoltan értelmes közösségekben uralkodhat. Ott nyüzsögnek, mint a méhkasban, az egzisztenciális egyenlőtlenség igénye nélkül. Semmi viszálykodás, válság – teljes harmónia és rend. Világainkat azért nem rendeztük be így, mert akkor királyunk szemrehányást tenne, hogy ez a harmónia ötletszegénységünkből fakad. Királyom olyan univerzumokat óhajt, ahol az értelem uralkodik. Minden teremtő ilyet kíván – isten tudja, miért. Hiszen az értelem telhetetlen: megszámlálhatatlanul sok lehetséges cselekvést hoz létre, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Az értelem egyik véglete a zsenialitás, a másik a félkegyelműség, ha az ész teljesen szabad, vagyis mindkét irányban határtalan. Világos dolog, be lehet programozni az értelem felséges harmóniáját is. A tudatot alakító program a legfenségesebb eszméket tartalmazhatja. Mégis mindenki lenézi ezt a fajta harmóniát, mert, mint mondják, kényszerű, nem hiteles, meghamisított, nem elég spontán, olyan, mintha futószalagon készülne. Itt csak attól ragyog a szellem napvilága, hogy valahonnan észrevétlenül idehurcolt eszmények megvilágítják. Ez csak egy automata, nem pedig a tét szabad eszmélése. Persze bevezethetünk szemben futó programokat is. Az egyik züllesztő, a másik felemelő, hogy az értelem szabadon választhasson, de kiderül, hogy ez sem az igazi, mert bár vannak válaszutak, a végük eleve adott. Annyi ebben a választásban a szabadság és az önrendelkezés, mint amennyi egy nadrágnak is van, amelyet a nadrágtartó felfelé, az általános gravitáció pedig lefelé húz. A filozófiai művekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a szellemnek mindenekelőtt szabadnak kell lennie. De hát mi is a szabadság? Az esélyek határtalan száma. És hol van több belőle, mint a kiszámíthatatlanságban, ott, ahol minden lehetséges, mert semmi sincs eleve elrendelve? Természetesen ezt is meg tudjuk szerkeszteni. Akkor a csodálatos beteljesülések helyett állandósul a züllés és a tévelygés. Így tehát célunk a mélyreható ellentétek kialakítása kell, hogy legyen. Létre kell hoznunk a széles keskenységet, a jóllakott éhséget, a szent bűnt, sziklacsúcsot, amelyről nem lehet leesni, jóllehet semmi sem tart vissza, egyszóval azért kell megajándékozni a teremtményeket a szabadsággal, hogy abból szabad elhatározásukból cseppenként meríthessenek. Valahogy úgy alakult, hogy eddig senki sem rendelt nálunk világmindenséget, de bátorkodom megjegyezni, hogy azért bővelkedtünk nagyon igényes és felettébb válogatós kliensekben, akik sokkal szigorúbbak a mi produktumaink megítélésében, mint a természet termékeiében. Tehát a műhelyünkben a következő felhívást függesztettük ki a megrendelőkhöz: “Tisztelt ügyfelünk! Mielőtt leszólod a mi alkotásainkat, vess egy pillantást a természet teremtményeire! Nézz magadra és a hozzád hasonló lényekre! Miért nem iszonyodsz tőlük ugyanúgy, mint attól, amit nálunk rendeltél? Náluk minden üzemzavart a kísértés következményének tudsz be, véletlennek; ha valami selejtes bennük, azonnal hajlasz rá, hogy égi döntést, tragikumot, titkot sejts mögötte, ami lehet akár szégyenletes is, de mert az őskáoszból keletkezett – mindenképpen csodálatos. Azt, ami van, a legmesszebbmenőkig tiszteled, még ha fenét ér is, de amit mi kínálunk, nem szolgál rá a legkisebb elismerésedre sem, mert nem a káoszból emelkedett fel, hanem a mi logarlécünk és vonalzónk alól került ki!”

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s