Stanislaw Lem: Ismétlés (III. rész)

Általános

– Királyi felség hallott az eretnekségről és a tévtanokról?
– Micsoda kérdéseket szegezel nekem?! Azt hinné az ember, hogy máris a püspöki törvényszék előtt állok! Hogyne, hallottam már hitehagyásokról, de azok mindig a Teremtő iránti ellenérzésekből fakadtak, én pedig, éppen ellenkezőleg, a segítségére akarok lenni.
– Uram – mondta a torkát köszörülve Klapanciusz -, felettébb kényes, sőt egyenesen rázós teológiai szövegmagyarázatba bonyolódtunk. Félek, hogy királyom nem azokat hívta szakértőnek, akiket kellett volna…
– Tévedsz. Hiszen nem leszek hitehagyó, se megreformálni nem akarom. Nem az aposztázia a célom, hanem a genezis.
– De… – kezdte Trurl, de Klapanciusz a lábára lépett, és meghajolt a király előtt, mondván:
– Tehát jól van! Milyen univerzumot óhajt királyi felséged?
– Ezt jól meg kell hányni-vetni! A teológusok szerint Isten két korlátot állított fel a maga művében. Az egyiket a teremtményeken kívül, a másikat – bennük, magukban. Isten mindent hall, de nem válaszol. Régebben tán társalgott még, de valahogy felhagyott vele. Így aztán a közvetlen összeköttetés Istennel egyoldalú. A másik akadálynak finomabb nyitja van. Isten olyan mérnök, aki a többi mérnököt már a tervezőasztalon úgy korlátozta, hogy ne tudjanak vele alkotóan együttműködni. Az atyák beszéltek erről nekem, és én ezt a korlátozást annyira furcsállottam, hogy megpróbáltam meggyőzni őket a tarthatatlanságáról, de ők csak fújták a magukét. Hiszen ennek az együttműködésnek nem kellene aljas indokból fakadnia. Az új gyógyszer feltalálója nem azért dolgozik, hogy háttérbe szorítsa a meglévő gyógyszer feltalálóját, hanem hogy hatékonyabban küzdje le a szenvedést. Miért kellene az új világ tervezőjének a már kész világ tervezője ellen törni? A misszionáriusok szerint Isten mindenkit, aki be akar vele együtt szállni az alkotói szorítóba, azzal gyanúsít, hogy alaptalan követelésekkel lép fel. Hogy nem a gyarló világról van szó, hanem az égi trónról – én azonban úgy vélem, hogy Isten messze szerényebb és éppen ezért sokkal rokonszenvesebb személy, mint a teológusok szeretnék. Mint köztudott, a mű többet mond az alkotóról, mint méltatói. Hogyha figyelmesen megnézzük a világot, láthatjuk, hogy felettébb diszkréten, egyenesen névtelenül alkották meg. Nem lehetett volna-e minden fűszálon elhelyezni a cégjelzést? Nem körlevél-közhelyekre, nem kommentárokra gondolok (hiszen a Szentírás kommentár a teremtéshez), hanem sajátos jelekre, amelyek közvetlenül hitelesítik Isten szerzői mivoltának autentikusságát. Megpróbáltam elfogadtatni velük, hogy Isten szerénysége az oka a Kozmosz névtelenségének, ami a teológusoknak állandó fejfájást okoz. Isten oly remekül titkolja szerzőségét, mintha egyáltalán nem is létezne – már hogy lehetne ez véletlen? Elrejtőzött, mert el akart rejtőzni! Ez tetszik nekem! Az ilyen diszkréciót meg tudom érteni! De lehurrogtak. Szerintük Isten a világgal a szeretet iskolapéldáját adja nekünk, és azért rejtőzött el, hogy teljes szabadságot élvezhessünk. Amíg a kertész a láthatáron van, senki sem kapaszkodik az almafára. Na, de azt, aki mégis él ezzel a szabadsággal, úgy elviszi az ördög, mint annak a rendje! Ez szerintem nagyon vitatható pedagógiai elv. Úgy adni, hogy azért el ne vehessék – mit ér? És ha nem alávalóságból veszik el, hanem csak magukkal sodorják? Ha nem úgy szabadok, mint az elemek, hanem mint a felbolydult darazsak, amelyek összevissza repkednek, mert ilyen a természetük? Ezt kérdeztem az atyáktól, ők meg ráfelelték, hogy aki ilyen kérdéseket tesz fel, az örültséget vagy bűnt követ el, az tökfilkó vagy gonosztevő, ami pedig az Úristent illeti, az mindent jobban tud. Lehetséges. Tegyük fel. Az Úristent nem bolygatom, de tőletek nem fogadok el hasonló mentséget. Ezt megmondom előre, hogy félreértés ne essék. Teljhatalmat adok nektek, alkossatok bátran, de nem akárhogyan! Tisztességes kivitelezést kérek, állandó és nem elhibázott optimizációval… remélem, értitek, mire gondolok. Hibás optimizátor a Sátán mint regulátor-lázító, mert először maga bujtogat a rosszra, aztán meg az örvénybe taszít. Kérném elkerülni az ilyen extremitásokat.
– Ha összegezzük királyi felséged szavait, a következő kikötések állnak fenn – mondta Klapanciusz. – Míg Isten elzárta az összeköttetést, mi megnyitjuk. Míg ő autoritatív centralista volt, addig most demokratikusan decentralizált alkotásra van szükség. A demokrácia pedig egyenlőséget jelent. Univerzumunk minden lakója kedvére teremthet majd magának olyan világokat, amilyet csak jólesik neki. Így van?
– Isten őrizz! – kiáltott fel Hipolip. – Egyáltalán nem így van! Hogyan is kezdhetném a demokratikus teremtést azzal, hogy szigorú parancsokat adok nektek? Nem volna ez contradictio in adiecto? Csodálkozom rajtad, Klapanciusz uram, hogy ilyet feltételezel rólam! Egyébként nem hiszem, hogy Isten mindenáron meg akarna gátolni bennünket a világteremtésben, mert ha így lenne, bele sem tudtam volna fogni. Nem sürgős azonban a kapcsolatteremtés sem, először csak népesítsétek be nekem ezt az új világot, aztán majd meglátjuk, érdemes-e ott szóba állni valakivel. Nincs két egyforma lélek, uraim, mint ahogy nincs két egyforma fűszál sem a világon, és ti, akik ezeket a fűszálakat teremtitek, jól tudjátok ezt. Nem művészet szabad utat engedni magunkhoz bármely elfuserált lénynek, hogy reklamálhasson vagy követelőzhessen. Nem elfuserálni őket – ez a művészet!
– Akkor most már nem tudom – dadogott Klapanciusz. – Királyi felséged teljes tervezői szabadságot ad nekünk? Tökéletesen saját belátásunk szerint rendezzük be a létet? Ehem, mondhatni… már megbocsásson felséged, akkor ez duumviratus lesz, és nem triumviratus, ha egyszer nekünk kell csinálni mindent, a felséges úrnak pedig semmit.
– Már megint félreértesz! Hogyhogy semmit? – nevetett a király. – Hiszen én fogom eldönteni, hogy sikerült-e nektek a teremtés! Egyébként még nem fejeztem be. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de én a ti helyetekben különböző prototípusokat próbálnék ki, aztán a legjobb megoldásokat egy csokorba kötném, de ez már a ti dolgotok. Először is azt kívánom: vezessétek be az igazságosság elvét az időt illetően! Megfordíthatatlansága, mondjuk meg nyíltan, kész botrány! Ha valami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Akinek a felebarátja tönkretette a mulandó életét, az rekompenzációképpen elnyeri az örök világosságot. De a holnapi kolbász nem fojthatja el a tegnapi éhséget, legyen bár végtelenül hosszú. Nem ilyen aritmetikát akarok, ahol a végeredmény úgy jön ki, hogy a majdani tökéletesség fájdalomdíja kompenzálja azt, ami elromlott. Az idő visszafordíthatatlansága – a lét legfőbb illojalitása! Hiszen köztudomású, hogy élete kezdetén mindenki sokat árt magának bárdolatlanságával, majd a maga kárán okulva, mire a végére ér, már valóban tudja, hová, merre, meddig, de akkor általában már késő. Az isteni másvilág amolyan utolsó kiszolgálóállomás, ahol már semmi sem változik meg, itt már csak szelektálásról lehet szó: az angyalok közé vagy a pokolba. Na de én nem fogadom el, hogy a rossz az idő könyörtelen természetének kényszerű következménye legyen! Változtassátok meg az időt, azt mondom nektek. Aki egyszer kudarcot vallott, érvényteleníthesse ezt, ha pedig az első ismétlésre nem sikerül neki, akkor a huszadik vagy a századik után vagy megunja, vagy kijavítja, amit elrontott.
– Igen! Anizotróp univerzumot kell csinálni! – kiáltott fel Trurl, aki nem tudott tovább hallgatni. – Anizotróp világot, visszafordítható idővel, amely különleges kontinuumpontoknak nevezett speciális helyekkel rendelkezik.
– Az még minek? – érdeklődött a király.
– Mert ily módon függetleníthető az idő feletti hatalom a technika mindenkori fejlettségi fokától – magyarázta Trurl, ragyogva a büszkeségtől, hogy ezt ő találta ki. – Ez ugyanolyan egyetemes sajátossága lesz ennek a világnak, mint a miénknek az általános gravitáció! És mit jelent az “egyetemes”? Demokratikust!
– Értem. Ez nem hangzik rosszul. Mikor mutatjátok meg a prototípust?
– Alkalmasint két héten belül, uram. Igaz? Mi a véleményed? – pillantott Trurl a kollégájára.
Klapanciúsznak nem volt ínyére ez a hirtelen elhatározás, de már elege volt az audienciából, tehát csak rábólintott.
Visszatérőben ádázul veszekedtek. Késhegyre menő vitáik voltak munka közben is, de a terminust betartották. A megbeszélt napon megjelentek a királyi udvarban, egy kis készülékekkel és műszerekkel megrakott kétkerekűt húzva maguk után. A legtetején ládák álltak, amelyeket kábelek kapcsoltak össze. A király azonnal odafutott hozzájuk, és az audiencia-teremben az aranyozott díszek, megfakult zászlók és dinasztikus címerek között a padlóra állították a készülékeket. Klapanciusz csavargatta a gombokat, Trurl pedig egyre csak mondta, mint akit felhúztak:
– Ebben a nagyobb dobozban van a telep, a kisebben pedig a világ! Éppen olyan, amilyennek előre lefestettem felséges uramnak: anizotróp, különleges pontokkal, amelyekben meg lehet változtatni az idő folyását, és ezek a pontok egyenlően és általánosan hozzáférhetőek bárki számára… Úgy gondoltuk, uram, hogy elkészítünk néhány személyt, akik a jövőben a következő univerzumok kipróbálására is szolgálhatnak nekünk… Szabad akaratuk van, mindegyik azt csinál, amit akar, nem irányítjuk őket, nem korlátozzuk őket semmiben, hogy támaszkodni lehessen viselkedésük autentikus voltára. Természetesen a próbafigurák közül egyik sem lehet ideálisan ugyanaz minden világban, mert az ontológia radikális átalakítana megzavarja a fiziológiát is, de biztosítja az invarianciát mint a változatlan értékű lényeg megőrzését, mert ellenkező esetben lehetetlen volna a lét lényegének összehasonlítása ezekben a világokban…
– És hogy lehet oda benézni? – tudakolta a király, Klapanciusz buzgó sürgés-forgását nézve és folyton zavarva őt ebben, mert a Iába minduntalan beleakadt az összekuszálódott vezetékekbe.
– Egyelőre ideiglenes megoldást alkalmazunk. Belehelyezzük az egzisztoszkópba a pszeudokristályt, a lézerjel fokozatosan felerősíti a kimenetig, na és akkor már a megszokott módon, vetítővel, hova is…? talán erre a falra…
– Mehet! – mondta Klapanciusz, felállva.
Trurl a markában szorongatta a rosszul érintkező vezetéket, meri nem volt kéznél szigetelőszalag, és így kezdődött a vetítés. Az alabástrom lapok az oszlopok között először rózsaszínűvé váltak, majd megjelent rajtuk a kép, kissé elmosódott volt, és remegett a, de hamar kiélesedett. És láttáit, hogy valami földesúr, bizonyos Marlipont, keresetes hadjáratba indulva, a lelkére köti feleségének, hogy maradjon hű hozzá, de alaptermészetnél fogva bizalmatlan lévén, bezárja a vár sarokbástyájába, és a megvasalt ajtó elé még úgy megbízható szolgát is ültet, karddal a kezében. A nagyobb biztonság kedvéért megparancsolta, hogy a szolgát bilincseljék oda a lábánál fogva a falhoz az erkély alatt, hogy el ne mehessen őrhelyéről. A kulcsot páncélja keblébe rejtette, és a szolga könyörgését, hogy legalább egy hordó malátasört hagyjanak ott neki, meg sem hallva, lóra pattant, és elvágtatott a sereg porfellege nyomában. Még el sem ült a porfelhő, amikor a szomszédja, Kurgfi Madorján, aki szabadelvű lévén, nem vonult hadba, elkezdett felfelé kúszni a repkényen a bástyára, amelyben Marlipontné, a csinos Orsolya, mohát font, mert a len elfogyott, és nem küldhetett újért, fogságban lévén.
Körülbelül a második emelet magasságában a kövek között gyengén megkapaszkodott repkény leszakadt, és a szabadelvű Madorjánnal együtt a köves udvarra zuhant, a pórul járt amorózó pedig eltörte mindkét lábát. Nagy nehezen, de mégis sietve, jajgatva a fájdalomtól és ocsmányul káromkodva, elvonszolta magát az árokig, ahol hű szolgái várták lovakkal, és megparancsolta nekik, hogy fektessék a hintóba, és inukszakadtából vágtassanak vele Forgattyús Pattogárhoz, az öreghez, akinek gondjaira volt bízva a helybéli időgép. Megérkezve, először könyörgéssel próbálta rábeszélni a szerencsétlenül járt lovag az öreget, hogy forgassa vissza a kart, amikor pedig az nem állt kötélnek, Marlipont parancsával takarózva – Madorján a piszkos zsámolyra tett egy dukátokkal degeszre tömött zsákot, amit erre az eshetőségre kuporgatott össze. Ettől Forgattyús elvakult, és így Madorján, akit szolgái támogattak kétfelől, bemehetett a tető alá, amely az időgépet fedte. Ott meredeztek előtte a karok. Visszatekerte őket, és azonnal összeforrt a Iába, mert a megforgatott fogaskerék a peches hétfőt az utolsó előtti vasárnappá változtatta. Egy kis előremenetet kapcsolt, de nem túl hirtelen, abból a meggondolásból, hogy a repkény rendesen fejlődhessék, tehát az időt gyorsítva, kitekintgetett az ablakon, esik-e az eső, mert az felettébb előnyösen hat a növények gyökérrendszerére.
Hat perc alatt körültekintően kivárt jó két hetet, aztán a normális haladásra kapcsolta az időt, és lóhalálában repült a toronyhoz. A megerősödött repkény tökéletesen belemélyedt apró gyökereivel a kövek réseibe, az ablakban nem mutatkozott senki, így Madorján neki a dús levelű indáknak, és már mászott is felfelé. Átlendült a párkányon. Orsolya éppen fésülködött az ezüst toalettasztal előtt, elkapta hátulról, és átölelte. Az kicsit kérette magát, de nem vitte túlzásba. Alighogy ölelésben fonódtak össze, a kőlépcsőn a férj erős lépései hangzottak fel, aki váratlanul visszatért, mert elfelejtette volt megkérni a feleségét, hogy kössön fel neki egy vállszalagot, ami a hadiszerencsét van hivatva biztosítani – ha már mindenki másnak van ilyen szalagja. Madorjánnak nem sikerült eljutnia az ablakig, amikor a talpig felfegyverzett férj belépett, és olyan fürge volt, hogy amint meghajolt az ajtóban, hogy be ne üsse homlokát a szemöldökfába, már nagy csörömpöléssel ki is húzta kardját a hüvelyéből. A fegyvertelen Madorján a hátát mutatta neki, a repkénybe kapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, ereszkedett lefelé. Orsolya hitvese ordítva, mint egy bivaly, nagy nehezen, szörnyű csikorgással áthajolt páncélba bújtatott mellével az ablakpárkányon, és vágni, nyesni, szabdalni kezdte a repkényindákat. Azok azonnal engedtek, és Madorján zuhant, mint a kő. Röptében még volt annyi lélekjelenléte a vitéz, ámbár peches széptevőnek, hogy torkaszakadtából odakiáltson Orsolyának: legközelebb neki magának jusson eszébe az a vállszalag.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s