Brueghel Óbudán

Általános

Óbudán jártunk és egy kis házikót láttunk egy tízemeletes sávházhoz lapulva. Tessék, itt van, megbontva a beton embertelen monotóniáját. És most tessék átkattintani Brueghel Bábelére és alaposan elmerülni a részletekben. Revelációs erejű a 21. század embere számára is, talán egyenesen nekünk készült.

Dunamed rendelő
(III. kerület, Kiskorona u. 20)

Budapest, Óbuda, III. kerulet, lakótelep, fogorvos, fogászati röntgen, Kiskorona utca 20, Dunamed rendelő
Budapest, Óbuda, III. kerulet, lakótelep, fogorvos, fogászati röntgen, Kiskorona utca 20, Dunamed rendelő
Budapest, Óbuda, III. kerulet, lakótelep, fogorvos, fogászati röntgen, Kiskorona utca 20, Dunamed rendelő

Békés Pál: Lakótelepi mítoszok

A HÁTHA

Balra, az utca végén, a toronyház mögül három gép bukkant elő. Hangtalanul hasították a levegőt a komorkék tavaszi hegyek előterében, a Dózsa György út fölött, majd eltűntek a jobboldali, a második toronyház mögött, úgy a nyolcadik emelet magasságában. Ebben a pillanatban megérkezett a hangjuk is; mintha egy óriás gargalizálna a lakótelep fölött.

Az ablakban állt, karját összefonta a hátán, s pillantása máris balra vándorolt, az utca végére, a toronyházhoz, várta az újabb köteléket. Megérkezett. Az óriás ismét vizet vett a szájába, és gargalizált. Így ment ez jó ideje, mióta a katonai parádé előkészületei folytak. Minden egyes alkalommal kiállt az ablakba, és leste a gépeket. Nem tudta volna megmondani, mi vonzza annyira, egyszer azonban, amikor az egyik vadász elszakadt kötelékétől, és túlságosan alacsonyra szállt, rajtakapta magát; arra vár, hátha valamelyik lezuhan. Sokszor olvasni ilyesmiről. Mit csinálhat akkor a pilóta? Egy film jutott eszébe: a katapult úgy hajítja ki a gépből a pilótát, hogy az ülés áttöri a fülke tetejét, ő pedig repül, szabadon, testét szelek simogatják, azután nyílik az ernyő és a pilóta alálibeg. Ha kinyílik.

Hirtelen elhatározással fellépett az ablakpárkányra. Zoknis lába megcsusszant a fehérre festett fán, ingadozva a deszkába kapaszkodott, és kiegyenesedett. Hat emelet mélységben a közért lapos teteje szürkéllett alatta, a hátsó kijárat mögött üres üdítőitalos- és sörösrekeszek vöröslöttek és zöldelltek. Bogarak nyüzsögtek be az aszfalttető alá, és hemzsegtek ki onnan. Szemközt, a két toronyház határolta területen a kertváros apró házai: rügyező foltok. Egy-egy bogár elősiet a házából, és a főút felé araszol, mások éppen onnan érkeznek, megtérnek vackaikra. “Vackaikra? Mije van egy bogárnak?” A két toronyház között újabb vadászraj húz át.

“Előbb valami indok kell. Ok. Addig nem szabad. Másként azt hiszik, elmebeteg vagyok. Vagy baleset. De hát nincs ok. Oktalanság.”

Óvatosan leguggolt, baljával erősen fogódzkodott, tenyerén érezte az ablakdeszka apró egyenetlenségét, a fehér olajfesték minden szemcséjét külön-külön.

“Nem így kellene. Talán egy búcsúlevél… Akkor meg azt hinnék, öngyilkos lettem.”

Odalent egy citromsárga sapkás fej hirtelen felnézett, az arc rózsaszín foltján sötét pont, az elkerekedett száj ó-ja. Azután újra a rikító citromsárga – továbbmegy.

“Félek. Csukafejes… az volna a legszebb; mint az ejtőernyősök, de hát alattuk ötezer méter, nekem meg húsz, ha jut. Vagy inkább… a párkányra ülök, kilógatom a lábam, harangozok egy kicsit, és hipp-hopp kicsusszanok. Félek. Rákucorodom az ablakpárkányra, összegömbölyödve, mint a gyerek az anyja hasában, befelé nézve, hogy a szobát lássam utoljára és egyszerűen kigurulok, kigördülök az egészből… méltatlan.”

Guggoló helyzetében előrearaszolt kissé, csak sarka támaszkodott a biztonságot adó falapra, mely megroppant a szokatlan súly alatt. Még egy kicsit előre, a lehetőségek végső határáig, hajába belecibált a betonblokkok közt kószáló szél, az űr szabad szeletén újabb vadászkötelék húzott át. A közért mögött konzerves konténereket rakodtak egy teherautóról, felhallatszott a zörgés.

Hirtelen, szinte betegesen gyors mozdulattal engedi el az ablakdeszkát, s rúgja el magát a párkányról. A szelek beletépnek ingébe, az óriás újra rákezdi, megpördül, az aszfalttetőt látja egy pillanatra, azután egy kövér, felhő formájú egeret az égen, a sápadt, ovális napot, végül a ház durva szemcsés panelfalát, mely egynemű homokszínné olvad. Ablakok villannak elé, tavasznak tárt üvegszárnyak, látóterének szélén ott inog a hatodikon az ásító négyzet, melyet az imént otthagyott, s a párkány peremén, két kezével a deszkába kapaszkodva guggol valaki, merőn néz utána, ő pedig zuhan, zuhan, bepillant a következő ablakon, Zentaiékhoz az ötödikre, Zentai Robi meg a felesége a szőnyegen fekszenek egymásba gabalyodva, a nő szemében kába csodálkozás, Robi pedig, aki tegnapelőtt feljött, és azt mondta, valami baj lehet a csövekkel, mert beázik a fürdőszobájuk, és a víz csak tőle jöhet, Zentai Robi arcán a fájdalmas gyönyör kusza vonalai, állókép, a zihálást elnyomja az újabb vadászkötelék, egy gyakorlat nyolc kötelék, négyen már túl vagyunk, háta mögött húznak: szürke párhuzamosok a levegőben, Robiék alatt a szőnyeg kék, Fritz Kahn szerint – a nemi élet egyhangúságán enyhítendő – időnként a kandalló előtt heverő jegesmedvebőrön kell szeretkezni, Robiék alatt a szőnyeg kék.

“Most. Most kell megpróbálni. Hátha.”

Szétcsapja karját, és mozgatni kezdi függőlegesen, álló helyzetben zuhanó teste mentén, erőteljesen, föl-le, ujjait összezárja, mint úszó a medence vizében, tenyere támasztékot keres a minduntalan szétváló és fölfelé iramló levegőben.

A pillanat egy töredékére elhagyja hite, majd még hevesebben csapkod tovább. “Amíg csak lehet… még, még.”

A következő ablak üres szobára nyílik, középen bakra állított bicikli, kerekei üresen forognak, nyergében őszülő férfi tapossa a pedált, trikóján, sortján átüt a verejték, de ahogy megpillantja az ablak előtt elvillanó testet, vonásai mintha kisimulnának, mintha engedne a tempóból – bár ebben nem lehet biztos, hiszen minden igyekezetét karja mind gyorsabb és erőteljesebb mozgatására összpontosítja, a levegő azonban nem engedelmeskedik, nem simul teste alá, nem öleli magához.

Oldalára billen, majd a hátára fordul, az ovális nap előtt fejét ide-oda forgató madár köröz, szárnya mozdulatlanul feszül a levegőnek, a hatodikon egy alak guggol az ablakdeszka peremén, és bámul, rá bámul, őutána, találkozó tekintetek asszója, ő riadtan néz, a másik odafentről talán sajnálkozva, talán értetlenül, nem baj, így kell lennie.

Újra egyensúlyba billen, arccal kifelé fordul: perspektíváját vesztő, szűkülő kertváros, rakétaként égnek törő toronyházak, a három szürke párhuzamos az égen, a madár lejjebb ereszkedik, felé int, mondana valamit, bele is kezd, de hangját elnyomja a feldübörgő zaj: megint az óriás.

A következő ablakkeretben televízió, előtte üres fotel, üvegezett dohányzóasztalka, tálkában sós sütemény – vagy édes? A kéken villódzó képernyőn a bemondó kerek, magabiztos mosolya, szavak szüremkednek kifelé a csukott ablak rosszul záró tömítésein: “…ugyanakkor hangsúlyozta, hogy…”

A levegőben egy nylon úszik szembe, felfelé tart, a közért hátsó bejárata mögé hajigált hulladékok közül kaphatta fel a szél, onnan, ahol a konzerves konténereket rakodó munkások most végtelen lassú mozdulattal felé emelik karjukat, és rászögezik mutatóujjukat, arcuk elmosódott foltjának alsó peremén fekete üreg tárul, de ó-jukat elnyomja az óriás, akárcsak a madár szavait, mindössze ennyi szivárog át a dübörgésen: “…ugyanakkor hangsúlyozta, hogy…” A nylon már szemmagasságban jár, fátyla repes a szélben, áttetsző teste diadalmasan lobog fölfelé, egy fél mozdulattal utánakap, megfogni, megfojtani, nem engedni “ha én nem, akkor egy nylon, miért?”, de az súrolja arcát, és tovalibben, fölfelé. Ha volna rá ideje, most legyintene, de nincs; karja csapkod, hevesen és egyre reménytelenebbül.

“Talán elsiettem, talán korai volt… persze, mire vártam volna. Hogy még senkinek sem sikerült? Minden bizonyosság mögött ott a talán, az esetleg, a hátha… Ikarosz elbizakodott volt; én nem, én alázatos vagyok és szelíd, amiben bízom: az esetleg. Amiben hiszek: a talán. A hátha…”

Függönyök előterében hullik tovább. Újabb vadászkötelék, “már csak egy vagy kettő lehet hátra”.

Lentről arcok fordulnak felé, esését mind több pillantás igyekszik feltartani, a közért be- és kijáratánál a hemzsegők rohanvást emberi formát öltenek, s őt figyelik.

“Most néztek, mi? most bámultok, azelőtt soha, de most igen, mi? Pedig nektek is megfordult már a fejetekben. Kinek nem? Kipróbálni senki sem merte! Ugrálnak persze, tucatjával, hegyről, hídról, toronyból – ez egy ilyen hely. De ezért, senki. – Elege lett szegénykémnek – mondjátok majd rólam is. És ha valaki mégis megértene, vállat von: ha annyira akarta, miért nem ment pilótának? Vitorlázó repülőnek? Ejtőernyősnek, sárkányrepülőnek? Miért nem eregetett sárkányt? Hiszen, ha elég volna a gép, a fémszárny, a vászonvitorla, akkor én is elfogadnám az elfogadhatatlant…”

A levegő zúgott, milliónyi hanggal telt meg, a hangok körülölelték bukó testét, simogatták vagy felsértették, karja egyre verdesett, ellenszegült, emelni akarta azt, ami hullásra termett.

“…a legelenyészőbb esély is kikényszeríti a próbát; olykor bele kell pusztulni valakinek, hogy a többiek újra nyugodtan legyinthessenek: úgyis lehetetlen.”

A következő ablakban copfos lány; fintorogva rázza a porrongyot az utcára, nem is porrongy, tarka rongyszőnyeg inkább. A por vidám gomolyban lebben a zuhanó test köré, a lánynak csak egy rémült pillantásra jut ideje, kiáltás szakad ki belőle, a bukó után kap, ujjhegye arasznyira jár tőle, de ő is tovasiklik, fel, az égbe száguldó ház végtelen magasságaiba “én állok, a ház, amelyben lakom, felfelé robogó páternoszter, ott ül-e tetején a Páter? Ő is elnézőn bámul utánam, akár az a párkányon guggoló másik, a hatodikról?”

“Ezt ismerem… a copfosat. A másodikon lakik. Már csak két… meg a földszint, az három, de mire ezt végiggondoltam… üzenni kellett volna. Valamit. Bármit.”

Az utolsó vadászraj húz át az ég szabad darabkáján, dübörgése halványabb a korábbi kötelékeknél, talán más típusú gépek.

“Vissza kellene fordulni. Vagy túlélni ezt az első próbálkozást. De legalább üzenni, legalább ordítani, a fülükbe üvölteni! Halálüvöltésnek hinnék… meg fogok halni.”

Karjai keményen dolgoznak.

“Volt, aki túlélte, egy angol hatezer méterről kiugrott, az ernyője elégett, de a fák felfogták zuhantában, ágak tömege fúródott a testébe. Azt mondta, ott a magasban az űr halálos csendje vette körül… Vagy a másik, egy orosz, nem nyílt ki az ernyője, alul zuhant a gépe, fölötte ő, a gép felrobbant bombástól, őt meg úgy tette a földre a robbanás szele, mint valami légpárna. Csak a lába rándult meg. Alattam sem erdő, sem légpárna. Alattam a föld. Végem. Becsattanok a földbe, ahogy az ejtőernyősök mondják. Jó szó. Becsattan.”

Karja jár, mint a motolla.

“Csak néhány sort egy papírszeletre, és aztán újra… csak annyit, hogy REPÜLNI, hogy értük, miattuk, igen… vagy: »Ha nem tudok repülni, akkor úgyis mindegy.« Ennyit. Ó, hogy ez nem jutott előbb eszembe! Üvölteni: ha nem tudok repülni, akkor úgyis mindegy! Megkapaszkodom. Egy párkányban, egy nyitott ablak keretében, rátapadok a falra, megállítom magam, elejét veszem zuhanásomnak, visszamegyek, és leírom.”

Zuhan, lábbal lefelé, gyorsulva a szabadesés törvénye szerint, táblán csikorgó krétával: v = gt, egy régmúlt fizikatanár keze nyomán fehér a feketén csikorog, v = gt.

Első emeleti párkány, rajta dísznövények, aszparágusz lombos bokra, keskeny, fehér lap, feje fölé emelt karjának karomként görbülő ujjai a deszkára csapódnak, idejéből még egy fogódzót kereső félmozdulatra is jut, féltenyere érinti a deszkát, megállíthatatlan zuhanása lefékeződik, hogy folytatódjon, keze lecsúszik a párkányról, ujjhegye még érinti a fát, de azután végleg elszakad tőle az első emelet, alkarja, tenyere végighorzsolja az ablak alatti recés falrészt, de a vérnek már nem jut idő, hogy kiserkenhessen. Az első emelet.

A lent állók látják, amint a hulló test a falnak ütődik, lepattan róla, az ó-ra táruló szájakból csak most szakad föl az elnyújtott kiáltás, néhányan már megtették az első fél lépést, hogy a helyszínre rohanjanak, az első lépés, a láb a levegőben, a testsúly folyamatosan áthelyeződik, ő mindezt nem láthatja, karnyújtásnyira a faltól zuhan tovább, háta mögött űr, előtte a sebesség összemosta fal, minden porcikájában érzi a gyorsulást.

v = gt

“Egész életemben egy mondatra vártam. Talán erre. És most nincs időm.”

v = gt

Oldalt dől, az eget látja, a felhő formájú egér megnyúlt, a madár még mindig felé fordulva ingatja fejét, s a hatodikon még mindig ott guggol az ismerős, a távolság elmossa arcát, végképp eldönthetetlen, hogy riadt, szánakozó vagy megbocsátó, csak néz, néz utána a rózsaszín folt.

És most hirtelen megállt az idő.

Ismét böjti szelek csapdosták arcát, nem a zuhanás halálos levegőrobogása, még süllyedt, de már nem rohamosan, inkább lassan lebegve, mint falevél vagy magasból alásikló papírlap. Fejét lassan oldalt fordította, a ház felé. Nyitott ablakot látott, a párkányon Lindbergh, a repülés hőse állt a kezeslábasban, melyben átrepülte az Atlanti-óceánt, fején régimódi bőr pilótasapka, melyben párizsi leszállásakor a fotóriporterek megörökítették fáradt, diadallal mosolygó arcát. Lindbergh, a repülés hőse a párkányon állt, lábánál vizesvödör, kezében rongy, ablakot mosott, kezeslábasán vízfoltok, diadalmas, fáradt mosolyát a bukó felé villantotta, és bólintott.

– Majd én átadom nekik – mondta.

– Mit?

– Amit magának már nincs ideje.

– Biztos?

– Biztos. Ígérem, nem felejtem el.

– Nem húzhatna be inkább az ablakon, és akkor én magam… – javasolta.

– Nem – vágott közbe szelíden Lindbergh, a repülés hőse, és kicsavarta a rongyot -, azt nem lehet.

– De hát, akkor én…

– Úgy kell lennie – mondta Lindbergh, a repülés hőse, a rongyot az ablakra helyezte, másik kezével erősen kapaszkodott, a ronggyal pedig puha, körkörös mozdulatokat tett. – Isten vele – tette még hozzá, fáradt mosolya tükröződött a fényesedő ablaküvegen, mellette a nap oválisa.

Ő még mondott volna valamit, de az idő visszabicsaklott a helyére.

Nekilódul, teste még egyszer megpördül, nincs több ablak, nincs már semmi, hasra fordul, és látóterét teljes szélességében betölti a ritkás gyeppel benőtt szűk sáv a közért hátsó frontja és a ház között, lándzsaként felé meredő fűszálak, halálos csikkek és gyufaszálak, valamikor régen talán ő hajigálta ki az ablakán, teste remeg, minden porcikáját betölti a v = gt, hátára fordulna, hogy még egyszer szembenézzen a madárral, az éggel, a megnyúlt, remegő nappal azzal a mérhetetlen magasságban guggoló alakkal, de már csak egy suta félmozdulatra futja idejéből, s arra, hogy mint Kolumbusz hajóinasa az Újvilág peremén, torkaszakadtából fölüvöltsön:

– Föld! Föl…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s