Most rosszabbul járt Madorján, mert röptében megfordult a gyámpilléreken, és a feje csattant az udvar kövén, amitől agysérülést szenvedett. Még lélegzett, tehát a szolgák ismét felhajították az előrelátóan készenlétbe helyezett hintába, és először vágtatva, majd ügetésben elrobogtak vele az öreg Pattogárhoz. Míg Marlipont ledübörgött a bástya lépcsőin, mint valami elszabadult malomkő, és ordítozva robbant ki az udvarra, hogy “Lovat! Országomat egy lóért!”, Madorján az időgépnél bénult jobb kezével megtekerte a megfelelő kart, méghozzá olyan kétségbeesetten, hogy áprilisról januárra szállt vissza. Hideg volt ahhoz, hogy a fűtetlen időgépteremben várja meg a keresztes hadjáratot, tehát adott egy kis előremenetet, éppen március idusára, és ismét neki a repkénynek.
Talán Orsolya meghallotta, mit kiabált a bástyáról a fejére eső amorózó, vagy talán Marlipont mondott le ezúttal a vállszalagról – elég az hozzá, hogy amikor Madorján megállt aranyhajú kedvese előtt, olyan csend volt a lépcsőn, mintha már az öreg szolga is felfordult volna az éhségtől. Madorján volt olyan óvatos, és rátolta a reteszt, mielőtt átfogta szerelmese vállát. Szenvedélyesen és hevesen szerették egymást ott a bástyában, nem hallották a kuvikokat, de még a vihart sem – éjféltájt kezdett villámlani a távolban. Madorjánt a hajnalpír ébresztette, szó nélkül átvetette lábát az ablakpárkányon, lesiklott a repkényen az udvarra, nyeregbe pattant, és az időgéphez vágtatott. Csalán körös-körül, mint az erdő, s belsejében csend honolt, de Madorján óvatos volt, be sem gombolt nadrágját tartva, négykézláb kúszott oda a kapuhoz, jobbra-balra tekingetve közben, és ezt nagyon helyesen tette, mert a füle mellett dördült el egy muskéta, amit nem tudni, ki állított fel időközben. Csak ezután rúgta be az ajtót, és irány az időgép! A hajnalt az előző nap alkonyatává változtatta, középre állította a kart, és lázas sürgés-forgásba kezdett.
Hurkot kötött a fényesre koptatott karra, és az asztal lapja alatt a szarufára, a szarufáról a tetőn lévő lyukon át a tetőgerincre, a tetőgerincről az eresz alá vezette a kötelet, ott pedig hozzákötötte a másik végét egy üres vödörhöz, a vödröt a lyukas ereszcsatorna alá lógatta, összekapart egy kis szemetet, behintette vele a karhoz vezető zsineget, a markába köpött, nyeregbe vetette magát, és vágtatott vissza a bástyához.
A nézők közül a királyi felség csodálkozott ezen a legjobban.
– Mire jó ez? Mennyivel volna rosszabb a következő nappal és éjszaka?
– Gondold csak meg, kegyelmes uram, hogy hozzá van szokva a visszafordítható időhöz, mint ott mindenki! – magyarázta magától értetődően Trurl. – Tehát tudja, hogy visszatérni a kedves pillanatok megismétléséhez semmibe sem kerül, ellenben a ki nem próbált jövő ismeretlen bajokat rejthet magában!
– De mit akar azzal a vödörrel?
– Emlékezett, hogy hajnaltájt esett! Ha ismét, tehát még egyszer szakad az eső, a vödör megtelik, megrántja a zsineget, az pedig a kart, aminek következtében minden magától megismétlődik…
– Látszik, hogy ez mindennapos dolog számára! – szólt közbe Klapanciusz. – Elrejtette a zsineget! Hogyha valaki arra járna is, talán nem veszi észre…
Ezalatt a szerelmi éj ismét a vége felé járt, lógott az eső Iába, amikor patkódobogás és fegyvercsörgés verte fel álmukból a szerelmeseket. Madorján mezítláb az ablakhoz ugrott, és látja ám, hogy baj van: lent egy csapat fegyveres, Marlipont hat sógora, akiknek szemmel kellett tartaniuk a birtokot és Orsolyát, és azért érkeztek most ide, mert a hírfokuk kétszáz versztányira, tehát már a szomszédos időgép hatósugarában van. Mit lehet itt tenni? Alighanem semmi egyebet, mint eltűnni, mintha puskából lőtték volna ki…
Kiugrott a rémült Orsolya mellől, marokra kapta az erős indákat, és már ereszkedett is lefelé, mígnem felordított fájdalmában. Nézi, hát nem éjszaka van, hanem fényes nappal, ő pedig nem fönt van, hanem lent a sziklákon, törött lábbal, és fölötte Marlipont rikoltozik talpig vasban:
– Te csirkefogó, te orcátlan áruló! Azt hitted, hogy túljársz az eszemen, ámde nekem is csak olyan messze van az időgép, mint neked, te parázna! Na várj csak, majd megcirógatlak én mindjárt! – Intésére a szolgái egy vashordót hoznak, felállítják, kinyitják, belülről az egész szögekkel van kiverve – jaj, de borzasztó! Madorján jól ismeri ezt a szerszámot! Esengve lesi, esik-e már az eső – az első cseppek hullanak, még éppen csak szemerkél… Már nyakon csípték, taszigálják befelé, a borotvaéles szögek közé, mindjárt összekattintják… de… Dörgés csattan, és ömlik, mintha dézsából öntenék.
– Nem tesz semmit! Ne tanakodjatok, semmirekellők! Fürgébben, ne piszmogjatok, becsukni, rázárni! – vezényel Marlipont, és fogai villognak a sisakrostély rácsán át. “Felhőszakadás! Csak ép legyen a zsineg!” Madorján gyengeséget színlelt, ájuldozott, a darabontok karjába roskadt, veszkölődtek vele, az első szúrós hegyeket már érezte a vállával, felordított – és teljes hosszában elvágódott.
Sötétség és csend. Az eső szemerkél. Megtapogatta az oldalát: ép. A lába: egyenesebb nem is lehetne. “Ha nem lett volna a vödör – gondolta -, már én sem lennék. Balga ez a Marlipont! Nem volt kíváncsi, miféle zsineg az, honnan van, semmi! Köszönöm neked. Uram, hogy nem adtál neki észt!… Most mit tegyek? Hol vagyok? Ott az árok. A fal. A bástya. Orsolya? Most nem mehetek őhozzá! Marlipont eszeveszett haragjában bizonyára az időgéphez ment, tehát utána, míg oda nem ér!”
Madorján inaszakadtából rohant, de csakhamar észrevette, hogy valamiképpen egyre lassabban halad. Mi ez?! Valahogy egyre kisebbek a lépései. Mindenható Isten – a Iába megrövidült! Kereste a bajuszt az orra alatt – nyoma sincs! Semmi kétség, Marlipont már az időgépnél van, és nem egy hetet, nem egy évet teker vissza, hanem vagy tízet hogy megkeresse, és mint tejfelesszájú tacskót tegye el láb alól…
Hát így állunk? Mit tegyen? Bemenni a faluba, beleolvadni a mezítlábas gyerekseregbe, elég hitvány egy helyzet, vagy tettessen némát, hülyét? És akkor talán nem ismeri fel, nem pécézi ki a féltékeny férj? Már öreg volt, így most harminc felé járhat! Mégis futott tovább, folyvást az időgép irányába, mígnem tűzvész fényét pillantotta meg. A falu égett. Még utánaszámolt az ujjain – hány éves lehet most Orsolya vagy inkább Orsika? Tizenkettő? Akkor még az apjánál, Handabandszky őrgrófnál varrogatja a kis krinolinokat a babáinak… Micsoda tűzvész! Csak az időgép nehogy…! Már a kertek alatt járt. Ég Pattogár háza is, a parasztok meg kihajtották a jószágot a mezőre. Jaj, nem jószág, fegyveres harcosok azok, a csőcselék lerángatja a cipőjüket! Rabolnak, mint ez a harctéren szokás. Ott fekszenek sorjában. Ki a csoda az? Marlipont színeit viselik, ott meg maga Marlipont tör ki a tűzből, fegyvertelenül, ló nélkül, sisak nélkül, futtában csörömpölnek rajta a vasak, mert mögötte ott jön lovon a sógora és a másik is, karddal a kezében! Ez igen… nyilván szemet vetettek a birtokra, és gondoskodás helyett fegyverrel támadtak rá! De csak az ostoba korrigálja ily módon magának Fortunát, nem Kronosz lovagja…
Madorján száradó parasztgatyákat, rékliket húzott le a kerítésről, meglocsolta éket egy vödörhól, a fejére tette a csöpögő rongyokat, és a már szintén lángoló időgéphez rohant. Megpörkölődött a szemöldöke, perzselt a hőség, az ajtó meg mintha belülről be volna támasztva – nem enged! Beugrott a kertbe – a gyerekek mindig fürgébben mozdulnak a felnőtteknél -, az alsó elesett övéből kihúzta a pisztolyt – van puskapor a serpenyőben? Van! Odaugrott a kis ablakhoz, erről az oldalról a deszkák csak füstöltek, most kaptak beléjük az első lángocskák, lábujjhegyre állt, benézett, ott fekszik Forgattyús átvágott torokkal, lábával az ajtónak, ezért nem engedett…
Nem volt más megoldás. Megcélozta a fogantyú lángoló markolatát! “Csak nehogy túl nagy erővel érje a lövés, mert annyira visszatekeredik, hogy eltűnök, és nem leszek a világon, ó, hogy az ördög vinné el!” Ahogy ezt végiggondolta, már lőtt is. A dörrenést már nem hallotta. Hanyatt feküdt, és a szürke felhők borította mérhetetlen eget szemlélte. A szél susogott, csend volt, és sehol egy lélek. Félt megmozdulni. Ha csecsszopó vagyok, akkor hogyan jutok el a karig? Ez volt az első gondolata. Hozzáért az arcához. Tejfölösszájú vagyok, de fogaim azért vannak. Ez is valami. De vajon nem tejfogak? Nem tudta megszámolni a zápfogait a nyelvével.
– Saperlipopette! – próbálta kimondani hangosan. Sikerült – tehát nem csecsszopó! Talpra ugrott, és futás az időgéphez! Most az volt a fontos, nem saját maga, azt sem tudta, nyolc- vagy tizennégy éves-e! Hogy elérje a kart, fel kellett másznia egy zsámolyra (mégiscsak volt ereje annak a golyónak!), két kézzel megragadta, de ez kevésnek bizonyult, egész testével nekiveselkedett – és felkiáltott meglepetésében, mert a feje lágyát beleverte a mennyezetbe, minthogy nem ugrott le időben a zsámolyról, és hirtelen megnőtt… Először a dudort tapogatta meg a fején” aztán az ajkát: nincs alkalmasabb időmérő a borostánál! Jól van, már serked a bajsza!
Az éjszaka közepén állította meg az időt. “Bár lehetne negyedszázaddal visszamenni, amikor Marlipont és sógorai még ki sem látszanak a földből, jaj, de csodálatos volna! De akkor nemcsak hogy csecsszopó lennék, de egyenesen eltűnnék, mintha sosem lettem volna a világon. Jaj, de kár, saját kezűleg rángatnám ki őket a bölcsőből! De túlságosan előre sietnem sem szabad, mert Orsolya is öregszik, és nem tudni, nem áll-e ott valaki a jövőben az időgépnél karddal a kezében, vagdalkozásra készen – megesett már ilyen!”
Nem tudta, mit tegyen, és akkor valaki döngetni kezdte az ajtót. Az be volt támasztva egy deszkával, ezért mély hangon kiáltott az övéinek, hogy hozzák gyorsan a faltörő kost! Madorján tehát gyorsan visszatekerte az időt egy héttel, és már senki sem volt ott. “Ura vagyok az időnek, de nem mozdulhatok innen egy lépésre sem, szép kis uralkodás ez! Törököt fogtam, nem enged… Napjaim végezetéig börtönöm legyen az időgép, vagy átlendüljek a plusquamperfectumból a futurumba? Impossibile est! Így itt egykettőre éhen veszek!”… De már megint babrálja valaki a reteszt kívülről, és suttogás hallatszik: – Engedj be, kedvesem, én vagyok az, Orsolya!
Az óvatos Madorján hozzákötött egy zsineget a karhoz, és úgy lesett ki a résen. Ha nem ő az, meghúzom, mielőtt rám lőhetne a deszkán át, de még ha úgy is esne a dolog, hullaként eldőlve megrántom a zsineget, ezzel visszatekerem vele a kart, és feltámadok! Minden megtörténhet. Nemegyszer, ha az ember bajban van, és ott áll a kart magához kötözve, míg az idő repül visszafelé: a Iába alatt, a sarkokban, a falak mentén vonagló holttestek jelennek meg, felélednek a fordított agóniában, körmükkel kaparják a véres palánkot, és elszállnak, mint a füst: amikor így állt ott egyszer, két haláltusájában összeakaszkodott alak kiszakadt az időből, és úgy oldalba vágta, hogy kis híján elengedte a kart. Nem, ez igazán Orsolya! Beengedte, és az a mellére vetette magát: – Ments meg! Csinálj valamit, hogy ő ne legyen, hogy meg se szülessen, nézd, hogy ver engem! – Megmutatta a kék foltokat a vállán, a sebhelyeket… Először is egy falás ételt akart hozatni magának, akár csak árpalepényt, vagy megtenné egy kis gomolyatúró is… alig tette ki a lábát, erősödő dobogás, majd hirtelen megállított hátasló horkanása hallatszott – hát már megint? Majd megveszett, amikor megismerte Marlipont hangját, a menekülő Orsolya üldözőinek élén, így hát visszatekerte az időt egy évvel – kénytelen volt rá! Már megint nyelheti az éhkoppot. Addig-addig manőverezett, míg teljesen bekerítették – mert már ott tanyáznak a sógorok is, Marlipont is gyülevész hadával és maga az őrgróf és a koldusok és királyi besúgók és a várgarnizon tisztjei (a csicskások ágyúkat görgetnek!) és útonállók, hatalmas néptömeg az időgép körül, öregeket toboroznak, felfegyverzik őket, de ugyanakkor, ellenkező esetre is számítva, kis tökmagokat soroznak be, megtanítják őket a muskétákkal bánni, hogy így mindkét időoldalról csapdába csalják a szerencsétlen Madorjánt! Az öregeket hátrafelé nem kerülheti el, a taknyosokat előre. És kiabálnak: “Be van kend kerítve, becsületszóra, lovagi becsületére jöjjön ki!”, mert attól tartanak, hogy kétségbeesésében elkövet valamit a karral – és ez bizony megeshet. Lényegében a következő választás előtt állt: a rabság (már azon vitatkoztak, hogy a városi börtönbe kerüljön-e vagy az őrgróféba, Marlipont tömlöcébe vagy a sógorokhoz) vagy a nemlét, a gyalázat vagy a becsületes halál. Orsolya vitéz, de sorsüldözött kedvese a legszörnyűbb, legfennköltebb kiutat választotta. Teljes hátramenetet adott, előbb azonban odakötözte a kart egy zsineggel a gerendához a sarokban: “Elpusztulok, de az idő tovább száguld visszafelé, mindenkit magammal viszek a nemlétbe!”
Gyorsabban tűnt el, mint egy kis ködgomolyag a viharban, és vele a többiek is. Csak amikor a legrégibb századokban szétmállott a zsineg, a kar akkor tért vissza a középhelyzetbe. De már őserdő nőtt az időgép körül, egy szempillantás alatt áthatolhatatlan rengeteg keletkezett, bölények lökdösték a gerendákat, teltek a hónapok, egy a csordájától elvert, bozontos orrszarvú bömbölve csörtetett be, kidöntve a korhadt ajtót, és eltűnt, mint a kámfor, amikor szararával megdöfte a kart – a tölgyrengeteg helyén, ritkásan, a nedvesebb részeken rododendronok és nyitvatermő páfrányok nőttek, ez már a karbonkorszak volt: emberi településnek nyoma sincs, maga az időgép sem áll már, sehol semmi, egyedül egy különleges pont, amely felett szivárványszínűen remeg és hullámzik a levegő…
Az Erotika kiállítás és börze plakátja,
“Különösen a show színpadon zajló érdekes és színvonalas műsorok vonzák be a közönséget.”
Tisztelt Látogatók!
Ez évben is számos, híres hazai és külföldi sztár lesz vendégünk a show színpadon és sok-sok színes programmal és látnivalóval, újdonsággal várjuk a törzslátogatóinkat és az újakat is.
Itt szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy felhívjam a látogatók szíves figyelmét, ne hagyják magukat megtéveszteni más, várhatóan előttünk megrendezésre kerülő, azonos tartalmú rendezvény által. Sajnálatos módon az utóbbi évek gyakorlata alapján ez már többször is megtörtént.
A Lánchídon tevékenykedő firkaeltávolító melósok az id. Hollán Sándor, valamint ifj. Hollán Sándor, a vörösterror idején errefelé meggyilkolt néhai államtitkárok 
Eddig a gyorshír, amelyet nyilván magyaros/pesties qui prodest-típusú esélylatolgatás fog követni a Kurucinfótól az Indexig. Az mindenesetre látszik, hogy az elkövetőket megzavarhatta a hirtelen jött tél. Akciójukat talán korábbra vagy későbbre kívánták időzíteni, majd a kettős fronthatástól és a zárthelyik vészes közelítésétől megzavarodva gyorsan cselekedtek. Persze lehetséges, hogy mégsem valami nevenincs egyetemista balos-anarchista csoportocska vagy egy hibernálódásból felriadt Magyarok Nyilai alvó sejt áll a dolog hátterében, hanem egy magányos hős, mégpedig celebritás. Gyorsan tegyünk párat a levesbe:
Természetesen szóbajöhet Draskovics Tibor, aki szegény már vagy egy éve próbálja terrorveszéllyel hergelni a közéletet. Egyik este, mikor a Youtube-on robbatások után szörfölve ráakadt néhai Gömbös Gyula felrobbantott szobrára, sokat látott szemét befutotta a könny.
Végül lehetséges, hogy maga Polgár Tamás Kronoszként esett neki saját szülöttének, ezzel is tapintatosan figyelmezve a forradalmi holtszezon végére, egyszersmint radikalizálva a hidegtől, turáni átoktól, H1N1 vírustól és a Napkelte megszüntétől elbizonytalanodott, megtizedelt népét. Eredetileg a hazánkba látogató szerb elnöki konvojt akarta tojással meghajigálni, némileg törlesztve Szarajevóért, de a kritikus pillanatban Blogin mindet bevacsorálta. Az emléktáblán töltötte ki mérgét, hogy legalább ismeretlen tettes elleni feljelentőként feküdjön már megint aktája valamelyik ragyavert kerületi kapitányságon ‘ha nincs mit a blogspájzba akasztanod, termeld ki magad’ tsz-akció részeként.
Ideiglenes's Blog 